Név: Regisztráció
Jelszó:

Blog

Egy kis olvasnivaló
Lucas - 2008.9.8., Hétfő
Minden kommentár nélkül, aki olvasta Sethet, értékelni fogja szerintem.

Getsemáne

Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a Hold és ti kifáradtatok, ittatok is, ugye és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: – nagyon megindultam, Jánoskám és nem költhettelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a Hold – idejöttem és most úgy érzem, talán nem bírnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem – olvasd el és aztán vesd a tűzbe, ezt ígérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leírott szót és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi papírokat és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is – tudom, te kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban –, abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből – a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.

  Írom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgyis tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad: ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál te is és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava – csak a szél süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben – csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett és jól van így. Most még néhány formaság – hajnalban katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás – aztán a kereszt és a szögek.

  Csitt, csitt, János: értsd meg, így van és én akartam így és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit könnyeztem és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el és szédültem és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár – s míg ezt mondtam, majdnem hangosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmúlt ez, Jánoskám és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképpen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked – és te el fogod temetni a szívedbe és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te és szereti a szép szavakat – de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.

  Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkét éves koromban eltűntem Názáretből és harmincesztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittetek bennem és nem zaklattatok: jó volt úgy. De most elsuhan előttem az egész és én megértem ezt az életet s nem fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám – tizennyolc év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kis-Ázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos nép földjén, a félsziget déli csúcsán – hallottatok valaha a gravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál s akiben bízni akartál? Mondom neked: én is áhítottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott – emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakíroknak és derviseknek neveznek – ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták – de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! –, az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém – s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni,vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy szempillantás alatt.

  Ó, Jánosom, remegett a szívem s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez s másnap felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont – valahol a két szem között, a koponya falán túl –, ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk – és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek – csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul – s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth taván? Ó, Jánosom, ugye láttatok akkor járni az olajos vizen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott ültem köztetek s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban s lángoltam az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom –, s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; miként ha ott jártam volna valójában. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és kenyérrel ötezer ember, mint hogyha öt halból lett volna ötezer – s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől egy káneai vőlegény: mint hogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom – és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap múlva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat – mint hogyha feltámadhatnék halottaimból: – mert akartam, hogy lássátok.

  Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek – mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő – te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek s letérdelsz – s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját s a tevék csontvázai közül bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva – én a te szelíd arcodba néztem s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok mind és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez, mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal: – de le nem győzhettem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül, s melyet úgy hívnak: Végzet – Végzet és Természet. Íme, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon – hibába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.

  A Halál járt mellettem és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot – hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem s rám vigyorgott – elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét – az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

  Ekkor megfeszítettem elmémet és így szóltam magamban: Lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére – és sikerült. A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot – mert senki sem mer meghalni s kell, hogy az ő akarata meglegyen. Jönnie kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet –, aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel –, aki épp úgy akarja magának a halált, mint ő – és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek – a Végzet kiejti kezéből elveszett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott rángatni.

  Ezt gondoltam s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort! Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultatok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem – nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.

  Emlékszel? Ott a vacsorán bort töltöttem nektek és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani – nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább – így akarom. Meghalok s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyes-egyedül én legyek meghalva, helyettetek.

  Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat és behunyom a szemem. Ugye érted, most már nem lehet visszafordulni, nem bírok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem… Ó, János… egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban, a nyájas napfény alatt…

  …De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod…

- - - -

És aki írta nem más, mint Karinthy Frigyes!
Kommentek
A kommentezéshez be kell jelentkezned!


© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség