Oldalainkat jelenleg 34 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Emlékek Jane-ről

Richard Kendall előadása

Seaside, Oregan, 1996. április

Egy olyan nőről szeretnék mesélni nektek, akit ismertem; aki szociális segélyen nőtt fel; akit kirúgtak a főiskoláról; aki átszelte az országot egy motorbiciklin; aki férjhez ment, és három évvel később elvált; aki dohányzott, borozott és sörözött, és időnként úgy káromkodott, mint egy kocsis. Jane Robertsnek hívták. Nem sokkal a halála előtt ezt mondta Robnak: „NE HAGYD, HOGY ISTENT CSINÁLJANAK BELŐLEM!” Így hát azt remélem: annak révén, hogy néhány részletet nyújtok Jane magánéletéről – azokból az időkből, amikor Seth még nem bukkant fel, és azokból is, melyek utána következtek –, világosabban tudjátok majd látni őt, a nagyon is emberi lényként, aki volt. A tudat felderítésének terén elért teljesítményei mégis ugyanebből az emberi természetből fakadtak. Ezért azokra a képességeire is hozok majd példákat, melyek gyakran voltak rendkívüliek.

Jane 1929-ben született, és a New York állambeli Saratoga Springsben nőtt fel. Szülei elváltak, amikor hároméves volt, Jane pedig anyjával, a munkaképtelen Marie-vel élt együtt. Sok nehézség jellemezte ezeket a korai éveket.

„Egyszer megpróbáltam megmérgezni a szociális munkás hölgyet” – idézi fel Jane. „Brillo-t és Comet-et kevertem a forró csokoládéba, és odatettem elé. Anyám leolvasta az arcomról, hogy valamiben sántikálok. Szép fehér ruha volt a nőn. Anyám így szólt: ’Mrs. Calkins, én nem innám meg az ön helyében. Nem tetszik nekem a kifejezés a lányom arcán.’ A szociális munkás hölgy pedig így válaszolt: ’Ó, hiszen ő a legbájosabb leány a világon, Marie.’ Úgyhogy kortyolt egyet, és azonnal ki is köpte.” Mint bármelyik fiatal kölyök, Jane is részt vett fiatalkori csínytevésekben.

Amikor Jane körülbelül hatéves volt, anyját már teljesen ágyhoz kötötte az akut arthritis. Jane-nek kellett rá gondot viselnie, ami magába foglalta a főzést, takarítást; azt, hogy ágytálat vitt neki, és felkelt az éj közepén, hogy fűtse a kemencét. Anyja azt mondogatta Jane-nek, hogy éjjel fel fogja kapcsolni a gázlángot, és mindkettejüket megöli vele. „Anyám igazi kurva volt – így Jane –, de energikus kurva. Amikor körülbelül ötödször kísérelt meg öngyilkosságot, egy egész tál altatót szedett be, és kórházba került. Elmentem a szociális munkás hölgyhöz, és közöltem vele: ’Nem bírom tovább. Egyszerűen muszáj elmennem.’ ”

Jane akkoriban egy Walt nevű fickóval járt, és ketten együtt motorbiciklivel elmentek a nyugati partra, hogy találkozzanak Jane apjával. Walt és Jane aztán összeházasodtak. „Három évig éltünk együtt” – meséli Jane egy interjúban. „Aztán rájöttem: míg én egy rádiógyárban dolgoztam, hogy a drágalátos Walt be tudja fejezni az iskolát, mindenki más tudta a városban, hogy nem végzi el azt.” Jane aztán megismerkedett Robbal:

„Amikor másodszor találkoztam vele, verset írtam neki. A negyedik alkalom egy buli volt, nem is csókolóztunk, semmi randevú. Csak ránéztem, és ezt mondtam: ’Nézd, otthagyom Waltot, és akár veled, akár nélküled, de elmegyek, szóval csak szólj.’ ” A következő, 1978-as szemelvény, ami Jane egyik naplójából származik, valamennyire fényt vet Robhoz fűződő kapcsolatának természetére:

„Úgy gondolom, e percben legalábbis, hogy magányos vagyok; munkámat vagy Sethét Robot kivéve gyakran félreértik; olyan célokra használják, melyek szomorúsággal töltenek el; mintha valahogy mindannak ellenére, amit Seth mond vagy én mondok, csak a pszichés mester és szent leánytestvére kicsit egzotikusabb faja lennénk.” E szakasz azokat az időket idézte fel bennem, amikor Jane megkérdőjelezte, hogy vajon tényleg segítenek-e a könyvei bárkinek, beleértve minket is az osztályban. Véleményem szerint nem dicséretre, sőt még nem is megnyugtatásra vágyott, hanem egyszerűen meg akarta osztani velünk néhány kétségét, melyek a munkája értékét illetően merültek fel benne.

Az évek során emberek százai látták beszélni Sethet. Néhányan egy este erejéig mentek el az osztályba, mások hosszabb időn át látogatták. Az ESP-óra struktúráján kívül Jane sok személyes Seth-ülést is adott másoknak, akik írásban a segítségét kérték. Mellesleg sosem kért pénzt ezekért az ülésekért. ESP-óránként mindenesetre felszámított 3, 50 dollárt, amikor eleinte ott voltam; de amikor a könyveket elegendő számban vették, csökkentette a díjat.

Az ESP-órákon Jane ülve maradt a hintaszékében. Néha mégis úgy tűnt, Seth és a Sumari vokális ereje megremegteti a falakat. Az órának körülbelül a felénél szünet következett, s ilyenkor Jane úgy 15 percre átment a hallon a másik apartmanba, míg újra el nem kezdődött az óra. Emlékszem egy estére, amikor Jane felkelt a hintaszékéből, hogy átsétáljon a hallon, ahogy már olyan sokszor láttam korábban; ezen az estén mégis olyan volt, mintha először nézném közben. Korábban sosem vettem észre, hogy mennyire nehezen tudja csak mozgatni a lábait; már az is nehezére esett, hogy akár az egyik lábát a másik elé helyezze. Nagyon megmaradt bennem ez a benyomás.

Ami az érem másik oldalát illeti, Jane mentális gimnasztikájának sebessége és ügyessége éles kontrasztban állt azokkal a fizikai korlátozásokkal, melyekkel együtt élt. A következő epizód azután történt egy éjszaka, hogy az óra hivatalosan véget ért aznapra. Jane órái 19:00-kor kezdődtek, és általában kb. 23:30-ig tartottak. De gyakran lógtunk még ott egy darabig valami utolsó „kozmikus csemegét” remélve, mielőtt megkezdtük a hosszú kocsiutat hazafelé. Az egyik ilyen este nem maradt jutalmazatlan pszichés lebzselésünk.

Jane így szólt: „Rich, nézz rám; most Jane vagyok.” Abban a pillanatban Jane volt ő, amilyennek szokásos állapotában ismertem. Aztán egy pillanatra becsukta a szemét, kinyitotta, és így szólt: „Most Sumari vagyok.” Jane arca most úgy nézett ki, és olyan érzetet keltett, mint amikor Sumari-t énekelt, ami határozottan különbözik szokásos arckifejezésétől. Aztán megint becsukta és gyorsan kinyitotta a szemét, s így szólt normál hangján: „Most az vagyok, amire mint Sethre gondolsz, a hang nélkül.” Csodálattal bámultam Seth szemeibe, ahogy azok visszakémleltek az enyéimbe. Jane ismét behunyta szemeit, kinyitotta őket, s Seth így szólt: „Most az vagyok, amire mint Sethre gondolsz, a hanggal együtt!” Jane ismét becsukta és kinyitotta szemeit: „Most olyasvalami vagyok, amit még nem ismersz.” Szemek becsuk, kinyit, és újra a szokásos Jane volt, aki ekkor ezt kérdezte: „Látod a különbséget?” Szemtanúja voltam egy demonstrációnak a tudat természete terén, mely mindössze 30 másodpercig tartott; egy olyan demonstrációnak, melyen egy egész életen át is el lehetne töprengeni.

Egy másik ESP-órás eset, ami kimagaslik az emlékezetemben, akkor esett meg, amikor Jane egyszer Sumari-t énekelt. Arthritise olyan súlyos volt, hogy a karját sem tudta a válla fölé emelni, de míg transzban Sumari-t énekelt, mindenki elképedésére magasan a feje fölé emelte karját. Amikor kijött a transzból, az osztály informálta a történtekről, ő pedig azt felelte, hogy Seth sokszor elmondta már neki, hogy semmi baj nincs a csontjaival. De most, amikor már nem volt transzban, alig tudta vállmagasságba emelni a karját.

Egy másik este, amikor megint ott lézengtünk az óra után, Jane ránézett Bobby Axelrodra, az egyik hallgatóra, és spontán módon a következő reinkarnációs adatokat adta meg neki: elmondta Bobbynak, hogy szép nő volt hosszú fekete hajjal, melyben fésűket viselt, és hogy Spanyolországban élt Majorca közelében. Nagyon tehetséges táncos volt, és 8 gyereket szült, akik közül 5-en halva születettek. Akkor hitt egy olyan babonában, hogy ha egy halva született gyereket eltemetnek a földbe, a következő fenn fog maradni. Jane hozzátette, hogy amikor ebben az életében táncol és színészkedik, Bobbynak megvan a képessége arra, hogy könnyedén váltson a férfi és női lépések közt.

Tehát nemcsak úgy ültünk pszichés székünk szélén, hogy azt nem tudtuk, mit mond vajon Seth bármely adott pillanatban; sosem tudtuk azt sem, mivel hozakodhat elő Jane: „Rich, te indián voltál” – jegyezte meg egyszer nekem, aztán csak úgy folytatta az órát. A jelek szerint minden előzmény nélkül ránézett az egyik hallgatóra, és így szólt: „Azt hiszem, egyszer megöltél, de nem utálatból, hanem ügyetlenségből. Szinte már szórakoztatónak tűnik.” Máskor azt mondta ugyanennek a hallgatónak, hogy 14 éves korában felszedett egy ideát a valóság természetéről, ami szexuálisan azóta is visszatartja. Azt mondta, kapcsolódik ehhez egy matekóra és egy Sylvia nevű nő. A hallgató feltárta, hogy 10. osztályban geometriából volt egy tanára, akinek Sylvia volt a keresztneve. Ez csak néhány példa Jane életének több ezer pszichés benyomására. Visszatekintve csak spekulálgathatok, mikre hangolódhatott rá még Jane, mi minden maradhatott kimondatlanul.

Amikor az órák a „hegyi ház”-ban folytatódtak, ahogy Jane és Rob nevezték új otthonukat, Jane sokkal nyitottabb volt, mint korábban. Emlékszem, amikor egyszer néhány osztálytagról beszélt; azt mondta, „a falra tudott mászni” tőlük. Meglepett, hogy ilyesmit hallottam tőle. Azt hiszem, annyira mezmerizált Seth, és olyannyira meghökkentettek Jane képességei, hogy készületlenül ért a bizonyíték: Jane-nek is vannak hétköznapi érzései, mint bárki másnak. Egy megjegyzés e témában: Jane egyszer azt mondta nekünk, hogy ha akarna, mindannyiunkat az ujjai köré csavarhatna, de fontos elem a fejlődésében, hogy ne használja így a képességeit.

Az emberek úgy jöttek Jane-hez, hogy mindig akartak valamit, és ehhez járult még a tény, hogy Sethtől akarták azt a valamit, Jane-től nemigen. Jane egyszer megemlítette, hogy még mindig zokon veszi, amikor új emberek ezzel az attitűddel jönnek az órára: „Seth át fog jönni?”

Egyszer kapcsolatba lépett vele a légierő; a segítségét kérték egy hiányzó pilóta lokalizálásában, akinek lezuhant a repülőgépe, miközben valamilyen feladatot teljesített egy kiképzés részeként New York állam északi részén. Jane elmondta nekik, hogy van egy benyomása az M betűről és ikerhegyekről, a pilótát pedig megtalálták a Matumbel-hegynél. Aztán olyan sok mindenre ráhangolódott a pilótával kapcsolatban, hogy a kormány gyanakodni kezdett, hátha valahogy része volt Jane-nek az egész balesetben; érdekes példája ez annak, mi történhet, amikor nem-hivatalos képességek találkoznak a hivatalos világgal.

A következő szakasz, amire nemrég figyeltem fel, Jane egyik naplójából származik:

„Azt álmodtam, hogy a jövőben minden háztartás egymással összekapcsolódó számítógépekhez kapcsolódik majd, s így nyomon lesz követve minden lakos, cselekedet, a javak és így tovább.” Ez 1981-ben íródott, jóval azelőtt, hogy az Internet része lett volna hétköznapi szókincsünknek. Jane mellesleg sosem használt számítógépet, elmondása szerint a saját anyagát is utálta legépelni, emellett pocsék volt a helyesírása.

A következő eset szintén 1981-ben történt, és ez is Jane képességeinek nagy mélységét mutatja. Problémáim támadtak az egészségemmel, ezért végül felhívtam Jane-t. Nem tudtam beszélni vele, de röviden beszéltem Robbal, aki megígérte, hogy átadja az üzenetemet. Ezután bevonatoztam a városba, hogy elintézzek pár tennivalót, és miközben Manhattan környékén sétáltam, hirtelen az az érzésem támadt, hogy hűvös energiahullám öleli körül a testem. Szinte már tapintható volt. Nem kapcsoltam össze magamban a tapasztalatot azzal, hogy korábban felhívtam Jane-t, mivel nem beszéltem vele. 19:00 körül értem haza, és Jane hívott. Elmondta, hogy sokszor próbált elérni telefonon délután, és amikor elkönyvelte, hogy nem járt sikerrel, arra koncentrált, hogy energiát küld nekem; elképzelte, hogy az energia teljesen betölti a testemet. Jane nagyon segítőkész volt, és aggódott értem. Csak évekkel később döbbentem rá, milyen mértékű egészségügyi problémákkal küzdött ő maga ekkoriban; mégis képes volt gyógyító energiát küldeni másoknak.

Az egyik utolsó élmény, amit itt előadok, 1978-ban történt. Bár hivatalosan véget értek már az ESP-órák, egy barátommal előzetes bejelentés nélkül beugrottunk Jane-hez és Robhoz. Elkezdtem mondani Jane-nek, mennyire remélem, hogy képes leszek úgy teremteni az életemet, hogy csúcsot csúcs kövessen, tele legyen tetőpontokkal, mint amilyen az ő élete. Arról beszéltem, hogy egy jelentőségteljes univerzum részének akarom érezni magam. Anélkül, hogy lefitymálta volna a szándékomat, Jane elmagyarázta nekem, hogy míg valóban vannak csúcsok az életében, azért az élete nem tetőpont-élmények végtelen sorozata, hanem tele van fenttel és lenttel, mint bárki másé. Teljesen váratlanul átjött Seth, és a következőket mondta: „NEM ANNYIRA EGY JELENTŐSÉGTELJES UNIVERZUM RÉSZE VAGY, MINT AMENNYIRE AZ UNIVERZUM RÉSZBEN. Ez a következő lépcsőfok a számodra, amit örömtelien követhetsz.”

Egy olyan szemelvénnyel zárok Jane egyik naplójából, amit három évvel írt a halála előtt:

„Néha úgy látom, pont olyanok vagyunk, mint a rabszolgák, félünk szabadok lenni. Ordítunk, csörgetjük láncainkat, s mégis megvigasztalnak az általuk keltett hangok. És ha elszakad egy, új láncszemeket kovácsolunk, és megjavítjuk a láncot a titkos sötétben, aztán nyomorúságosan kinyújtjuk fájó kezeinket, hogy demonstráljuk gyötrelmeink. Ha mi formáljuk saját valóságunkat, akkor e tény ismeretének kétségkívül lelkiismeret-furdalással kell eltöltenie minket, amikor azokra a tapasztalati területekre tekintünk, melyeken túlontúl is nyilvánvalók a hiányosságok. A kérdés az, hogy miért teremtünk olyan gyakran töviseket virágok helyett, és aztán siratjuk végzetünk, vagy vádoljuk magunkat önpusztító gyötrődéseinkben? Először is, arra tanítottak minket, és abban hiszünk, hogy például a betegség negatív, rossz és destruktív. Hogyan is kellene hát kezelnünk a gyengélkedő egészséget, amikor már nem fertőzést, vírusokat, isteneket, démonokat vagy az élet furcsa szeszélyeit jelöljük meg forrásaként? Ha végre felismerjük, hogy mi formáljuk saját börtönünket, miért ragaszkodunk mégis makacsul ehhez?”

Ezzel a megjegyzéssel zárom beszédemet, de Stan mindjárt lejátszik egy szalagot, amin Jane három Sumari-dalt énekel; ezekhez szeretnék még egy rövid bevezetést nyújtani. Néha kaptunk személyes Sumari-dalokat: az első dal Robé; a második az enyém. Sok Sumari-dal volt, ami mindenkinek szólt; ilyen természetű a harmadik dal, amit Seth ezzel a felszólítással vezetett be: „Hallgassátok gyermek-szelfeteket!”

Akkor hát hallgassunk Sumari-t! Köszönöm.

Ford.: Nic, 2006.

A cikk forrása: Kendall, Richard, Memories of Jane,

1996, http://www.houstonsethgroup.org/memories496.html

Utolsó frissítés: 2006. 06. 22.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség