Oldalainkat jelenleg 35 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Halálközeli élményem

Patsy Davis cikke

65 éves vagyok, 49 éve élek házasságban. Már nyugdíjba vonultam, 4 gyermekünk és 9 unokánk van, akik mind nagyon közel élnek hozzánk. Szeretnék pár szót szólni arról, hogy honnét jöttem, aztán elmesélném a halálközeli élményemet. 1931-ben születtem a Kansas állambeli Anthony-ben. 3 fiú-, 2 lánytestvérem van, és egy féltestvérem, aki lány. Negyedik osztályos koromban egy tanyára költöztünk, és ott éltünk 5 évig. Utána átköltöztünk egy farmra, ahol 2 évig maradtunk. A családom ezután a Kansas állambeli Atticába települt át.

12 évesen kezdtem dolgozni, nyáron. 14 éves voltam, amikor alkoholista apám közölte velem, hogy menjek el. Azt mondta, csak egy főnök lehet a családban, az pedig ő, és mivel erősebb voltam nála, távoznom kellett. Még aznap elmentem Hutchinsonba, a féltestvéremhez. Kosztért és kvártélyért dolgoztam az éttermükben. Iskolába is jártam. Félévkor behívattak az igazgató irodájába, és tudtomra adták, hogy 500 dolláros tandíjat kell fizetnem. Nem volt 500 dollárom. Ráálltak arra, hogy befejezhessem az évet, de újabb évet már nem kezdhettem el. Következő júniusban férjhez mentem. 1959-ig Hutchinsonban laktunk; ezután a Washington állambeli Rentonba költöztünk.

A keresztény egyház szellemében nevelkedtem, olyan légkörben, ahol szó szerint vették a Bibliát. 12 évesen kereszteltek meg, és hittem abban, hogy ha megkeresztelkedés nélkül hal meg az ember, pokolra jut. Hittem is a pokolban. Nagyon vallásos voltam. Azért emelem ki ezt, mert nem szokványos halálközeli élményen estem át, ami furcsa, ha figyelembe vesszük ezeket az előzményeket.

1965-ban egy autósétteremben dolgoztam Rentonban. Ekkor már 4 gyermekem volt, a férjem pedig vonalvizsgálóként dolgozott a villamos műveknél. Visszeres lettem, ami családi örökség. Segédlelkész voltam, és tanítottam az egyházi vasárnapi iskolában. A családom, az egyházam és az otthonom körül forgott az életem. Hetente kétszer jártam bowlingozni. Kezdett nehezen menni a játék, mert 2 menet után felmondta a szolgálatot a bal lábam, és nem tudtam ráállni. Elmentem orvoshoz. Azt javasolta, forduljak szakorvoshoz, hogy meg tudja állapítani, el lehet-e távolítani a visszeret a bal lábamból. El is mentem, és megállapodtunk az operációban. Rutinműtét volt, és csak 3 napig kellett kórházban maradnom.

Befeküdtem a kórházba, és megoperáltak. Másnap már felkeltem, és jártam egyet. Csak az volt szokatlan, hogy kétszer is a padlón találtam magam, és nem emlékeztem rá, hogy kerültem oda. Harmadnap hazamentem. Jól éreztem magam. Másnap átmentem egy teára a szomszédomhoz, Pearlhöz. Ahogy ott ültünk, hirtelen furcsán kezdtem érezni magam. Szóltam Pearlnek, hogy hazamegyek, és lefekszem egy kicsit. Felajánlotta, hogy elkísér, de mondtam, hogy nem kell, minden rendben, később még beszélünk. 15:00 felé járt az idő.

Átkeltem az úton, felmentem egy kis gáton, és a garázs közepéig jutottam, amikor hirtelen az történt, hogy a testem felett lebegtem, ami a garázsban feküdt. Nem volt mozgás-érzetem, és nem féltem. Teljesen tudatos voltam. Lenéztem, és eltűnődtem, vajon miért fekszik a testem a földön, én pedig miért vagyok a levegőben. Arra gondoltam, érdekes, hogyan néz ki a testem. Még sosem láttam ilyen szögből.

A szomszéd az utca túloldalán látta, hogy elesek, és átrohant, miközben Pearl nevét kiáltozta. Pearllel felnyalábolták a testem, bevitték a házba, és lefektették az ágyra. Végig ott repültem velük. Az ágyam végénél volt egy könyvszekrény. Leszálltam a tetejére, és onnan néztem, hogy sikertelenül próbálják újraéleszteni a testemet. 4 gyermekem az ágy végénél állt, ők is láttak mindent. Pearl szólt a lányomnak, hogy hívja a mentőket. A lányom bement a nappaliba, és kihívta őket. A testem mindent kiadott magából, ami benne volt, ők pedig megpróbálták feltakarítani. Az összes ruhát leszedték rólam, csak egy pólót hagytak meg. Megérkezett a mentő, két mentős bejött, hordágyra tették a testem, és kivitték a mentőautóba. Szóltak Pearlnek, hogy szálljon be ő is, ő pedig elmondta nekik, hogy csak tegnap jöttem haza a kórházból. Shirley, a másik szomszéd közölte, hogy szól Billnek, a férjemnek, hogy jöjjön utánunk a kórházba. Amikor a mentőautóba tették a testem, én is odaszálltam. Úgy tűnt, nincs vele semmi kapcsolatom. Csak az járt az eszemben: milyen érdekes minden!

A sofőr bekapcsolta a szirénát, és elindultunk a kórházba. A mentős megpróbálta újraéleszteni a testem. Pearl elmondta neki, mi történt, ő pedig próbálta megtalálni a pulzusom. Oxigénmaszkot tett a testem szájára, és háromszor is elektromos sokkot adott a mellkasra; mindig megnézte a pulzust is. A kórház felé félúton abbahagyta, és szólt a sofőrnek, hogy kapcsolja ki a szirénát. Halott voltam. A sofőr kikapcsolta, Pearl sírásra fakadt.

Megfordultam, és fénybe merültem. Teljes mértékben egy voltam a szeretettel, a feltétlen szeretettel. Tudtam, hogy most végre teljes vagyok. Sosem éreztem korábban ekkora biztonságot és szeretetet. Szeretet vett körül, és teljesen elfogadott. Eltűnt mindaz, amit hallottam és tudtam, és minden tudást tudtam. Tudtam, hogy Krisztus nem halt meg a kereszten, és hogy nincs se bűn, se gonosz. Tudtam, hogy már a teremtés pillanata óta létezem, hogy mindig is létezni fogok, és hogy minden tudat a valamivé válás cseleketében van. Tudtam, hogy 900-szor éltem a fizikai valóságban, és meg is néztem ezeket a kifejeződéseket; mindegyiket szemügyre vettem. Átéltem, mit is értünk azalatt, hogy szabad akaratunk van, és hogy mi választunk mindent. Nincsenek abszolútumok.

Az összes gondolatot, amit valaha is választottam, végigkövettem természetes végkifejletéig. Mindenkit láttam, akire hatással voltak. Tudtam, hogy beszélő vagyok, hogy mindig is az voltam, és hogy az entitások és kifejeződéseik között szállítok információkat. Azért voltam a fizikai valóságban, mert elérkezett az ideje annak, hogy a fizikai lény éretté váljon, és elfogadja felelősségét azért, amit teremt, és hogy felismerje, hogy ő teremti a valóságát. Ekkor tudtam, hogy vissza kell térnem, mert még nem ért véget a szerepem. Azt is tudtam, hogy 2010-ben fogok meghalni, és hogy a saját testnedveimbe fulladok majd bele. Aszerint teremtem majd meg a saját halálomat, ahogy választottam. Megfordultam, és a kórházban voltam a mentőszolgálatos teremben.

Ott volt Bill, Pearl, 2 mentős, 2 rendőr, egy orvos, aki Bill-lel üvöltözött, és egy ápolónő, aki az asztal végénél állt, ahol a testem feküdt, ami le volt takarva egy lepedővel. Az orvos azt mondta Billnek, hogy végletekig vitt alultápláltságban haltam meg. Azt kiabálta, hogy a nők megölik magukat, mert megpróbálnak vékonyak lenni. Bill próbálta elmondani neki, hogy csak tegnap vitt haza a kórházból, és hogy lehetetlen, hogy szélsőséges alultápláltságban haltam meg. A testem fölé szálltam, és belesüppedtem.

El szeretném mondani, milyen érzés volt, amikor beléptem a testembe. Sosem éreztem még ekkora örömet. Lenyűgözött ez a csodálatos test, amit teremtettem. Minden egyes sejt tudatát éreztem a testemben. Éreztem a vér örömét, ahogy áramlik a vénákban, és a közreműködést az új élet teremtésében; minden egyes sejt dalolta a maga energiáját. Igazán értettem, mit jelent az „I sing the body electric” kifejezés [*]. Teljesen rabul ejtett ez a csodálatos teremtmény, amit önmagam összes része teremtett, és a szeretetteljes kooperáció összes sejtem között, melyek összefogtak, hogy megteremtsék ezt a Patsy nevű, bámulatos testet.

Csatlakoztam az élet dalához, mindegyiküknek köszönetet mondtam, és magasztaltam őket. Éreztem, ahogy az energia átutazik idegpályáimon a rendeltetési helyére. Mennyire eleven és vitális ez a test! Milyen bámulatos teremtmény, és milyen szépen működik együtt, tökéletes szinkronban, miközben túláradóan ünnepli az életet! Amíg viselem ezt a testet, sosem feledem, mit éltem át abban a pillanatban.

Rázkódni kezdett a testem, és a földre esett róla a lepedő. A nővér felsikoltott. Az orvos odarohant az asztalhoz, és leszidta. Felültem, és megpróbáltam felkelni. Táncolni akartam, és dalolni, mert annyira örültem, hogy élek. Az orvos lenyomott az asztalra, és utasította a nővért, hogy hozzon egy injekciót. Küzdöttem vele, hogy felkelhessek, aztán hirtelen rájöttem, hogy tudom, mit gondolnak a jelenlévők, és hogy mindenki meg van rémülve. Lenyugodtam, és mozdulatlanul feküdtem. Elmondtam az orvosnak, hogy jól vagyok, és nincs szükségem injekcióra. Annyira meg volt ijedve, hogy alig mert hozzám érni. A nővér a közelembe se akart jönni.

Mindenki ledermedt, mozdulatlanul állt a helyén. Az agyuk nem tudta feldolgozni, aminek a szemük a tanúja volt. Ráébredtem, hogy farkaséhes vagyok, és ételre van szükségem. El is mondtam az orvosnak. Ő szólt a nővérnek, hogy kerítsen egy beteghordozót, aki felkísér egy kórterembe. Aztán azt mondta Billnek, hogy jöjjön velem. Majd odament az íróasztalához, és papírokat kezdett kitöltögetni. Értettem, hogy képtelen arra gondolni, ami az imént történt, és hogy fél tőlem.

Megérkezett a beteghordozó, és Bill kíséretében odamentünk a lifthez. Elcseverésztem a beteghordozóval, Bill pedig a lehető legtávolabb maradt tőlem. Tudtam, hogy valahogy segítenem kell neki, mert haza kell mennie, és el kell mondania a gyerekeknek, mi történt. Elmondtam Billnek, hogy rendben vagyok, menjen haza, és mondja el a gyerekeknek, hogy holnap már otthon leszek. Egy szót sem szólt. Csak odahajolt hozzám, megcsókolt, aztán lement a lifttel.

A beteghordozó azt mondta az emelet nővérkéjének, hogy mindenki úgy viselkedett a mentőszolgálatos teremben, mintha kísértetet látott volna. A nővérke megkérdezett, láttam-e kísértetet, mire közöltem, hogy nem, de nagyon éhes vagyok, és megkértem, szerezzen nekem valami ételt és italt. Azt mondta, a konyha már zárva van, mert 22:00 óra felé jár az idő, de megnézi, mit tehet. Egy olyan kórteremben helyezett el, ahol már volt két másik nő, és szólt, hogy maradjak csöndben. Kiment, én pedig felébresztettem őket, és szóltam nekik, hogy bulizni fogunk. Énekeltem, vicceket meséltem, és épp táncikáltam a szobában, amikor az ápolónő visszaért. Közölte, hogy feküdjek vissza az ágyba, egyek, és maradjak csendben, különben le kell kötöznie. Úgyhogy visszafeküdtem.

A szobatársaim elaludtak, én pedig egész éjjel ébren feküdtem. Elolvastam minden elmét a kórházban, és mindenki álmait bejártam. A haldoklóknak segítettem a távozásban, és elmagyaráztam nekik, hová mennek. A csecsemőkkel, akik csak nemrég léptek be ebbe a valóságba, hosszas beszélgetéseket folytattam, és elmondták nekem, miért döntöttek úgy, hogy eljönnek, és miért választották a szüleiket. Azoknak, akik féltek és szenvedtek, segítettem meglátni, hogy valójában ők választották a szenvedést, és hogy azt kell választaniuk, hogy nem szenvednek, mert felesleges.

Másnap reggel bejött a neurológus, és sok kérdést tett fel nekem. Megbökdösött egy tűvel. Olvastam az elméjében, és azt mondtam neki, amit hallani akart. Úgy ment el, hogy azt gondolta, igaza volt; hogy csak egy kis érzelmi problémám van, amit a stressz okozott, és hogy pihenést fog javasolni. Én ültettem bele ezeket a javaslatokat az elméjébe. Aznap délután bejött dr. Zeck is, a sebészem. Leült, és megkérdezte, mi történt. Olvastam az elméjében, és tudtam, hogy tudja: meghaltam. Azt mondtam neki, hogy nem hinne nekem.

Így felelt: „De igen, hinnék magának; konzíliumra kell mennem, és el kell mondanom a kollégáimnak, mi történt, és hogy miért engedem haza. Sebész vagyok, mindennap szembenézek a műtőasztalon ellenségemmel, a halállal, és minél többet értek meg belőle, annál jobban tudok segíteni a betegeimnek. 500 páciensem tapasztalta már meg a halált, kelt életre aztán, és mesélt róla. Egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem meséli, mi történt.”

Úgyhogy elmondtam neki.

Azt mondta, az aktámat beteszi a többi közé, és a halála után megsemmisítik majd. Megkérdeztem, mihez kellene kezdenem, ő pedig így felelt: „Nem tudom. Teljesen meg fog változni az élete, én pedig nem tudom megmondani önnek, hogyan élje.” De hol vannak a többiek, akik ezt átélték?

Azt felelte, nem mondhatja el. Azt is mondta, hogy senkinek ne beszéljek arról, ami történt, különben elmegyógyintézetbe zárnak. Elmondtam neki, hogy olvasni tudok az elméjében, ő pedig azt felelte, hogy igen, tudja. Azt mondta, idővel elveszítem majd ezt a képességet, de az elején segíteni fog abban, hogy alkalmazkodjak az új tudatosságomhoz. Azt is mondta, hogy hivatalosan 1 órán át voltam halott, de szerinte több óra is volt az. Aznap hazamentem. Nem találkoztam vele azóta.

Igaza volt. A feje tetejére állt a világom. Következő vasárnap elmentem a templomba, és képtelen voltam végigülni az istentiszteletet. Fel akartam állni, és mindenkinek elmondani, hogy ez az egész tévedés, és hogy milyen csodálatosak vagyunk. Majdnem egy hónapig tudtam még olvasni mások elméjében, aztán lassan a háttérbe szorult ez a képesség. Most a beszélői szerepemben használom. Kutatni kezdtem a hozzám hasonlók után. Felkerestem a pszichés közösséget, és azt láttam, hogy ők is azt tanítják: áldozatok és erőtlenek az emberek.

Ha folyton önmagadon kívül keresed a válaszokat, sosem leled meg a bölcsességet. Már megvan benned az összes válasz, ezért mindig befelé kell tekintened.

1974-ben azt mondta nekem egy tenyérjós, hogy menjek a Washington állambeli Lacey-be, ezen belül egy bizonyos házba, és ott majd megtalálom a hangom. Elmentem, s amikor megérkeztem, kopogtam az ajtón. Egy fiatalember nyitott ajtót. Beinvitált, és elmondta, hogy „Gene” pár perc múlva megérkezik. 15 perc múlva be is lépett Gene, én pedig felismertem. A tanárom volt Atlantiszban, és arra használta a tanítványait, hogy előnyre tegyen szert az ellenségei fölött. Így szólt: „Már vártam.” Lekísért az alagsori könyvtárába, és odaadta nekem a Seth beszélt. Azt mondta, ez majd megadja nekem a nyelvet, amire szükségem van a munkámhoz. Hazamentem, elolvastam, és pontosan az állt benne, amit a fényben megtudtam. Gene két évvel később meghalt agytumorban. Két évig segített nekem felkészülni a beszélőként betöltendő szerepemre.

Azóta az összes Seth-könyvet beszereztem, és kutatni kezdtem más sethiánusok után. Egy évvel ezelőtt megtaláltam a Sethworks-öt, s azóta is aktívan jelen vagyok ott. Most könyvet írok beszélői szerepemről és az életemről. Az azóta eltelt években azok szerint az elvek szerint éltem, melyeket a fényben tanultam. Sok minden történt velem, és ezek benne lesznek a könyvben.

Látják, nem szokványos halálközeli élményt éltem meg. Elmentem a helyi HKÉ-közösségbe itt, Seattle-ben, és elmondtam a sztorimat, ők pedig megkértek, hogy ne menjek többet, mert azt mondtam, hogy tudom: Krisztus nem halt meg a kereszten, legalábbis ebben a valószínűségben nem. Alagúton sem mentem át, és mással sem találkoztam. Végig teljesen tudatos voltam. Igazából egy hétig nem is aludtam az esemény után.

Manapság rendszerint csak 4 órát alszom. Sosem aludtam többet egyszerre öt óránál. Nem félek sem a haláltól, sem semmi mástól. A pillanatban élek. Kitűnő az egészségem, és azt teremtem, amit akarok. Nem használok drogokat, alkoholt, és nincs biztosításom. Sosem találkoztam idegennel, és nem tudom, mit jelent a „szégyenlős” szó. Sosem volt honvágyam, és mindenhol otthon vagyok, ahol vagyok. Nagyszerű kaland volt az életem. Két világ közt állok, és könnyedén mozgok közöttük.

Ford.: Nic, 2006.

A cikk forrása: http://www.spiritual-endeavors.org/seth/patsyNDE.htm

[*] Walt Whitman egyik versének címe (1855); innen aztán átvették mások is, pl. egy ugyanilyen című Ray Bradbury-novella alapján készült epizód címe is ez a The Twilight Zone filmsorozatban (1962). (A ford.)

Utolsó frissítés: 2006. 08. 14.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség