Oldalainkat jelenleg 34 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Jane Roberts-kollázs

Richard Kendall előadása (válogatás Jane Roberts írásaiból)

New York állam, Elmira, 1997. június

Amikor nekifogtam annak, hogy kollázst állítsak össze Jane-től, rögtön az elején úgy éreztem, kicsit átcsap a feladat a fejem fölött. Annyira mérhetetlen és kivételes volt Jane kreatív termése; hogyan is választhatná ki az ember, mit mutasson be belőle? Amikor már a küszöbön állt a konferencia, éreztem magamon a nyomást. Még mindig nem találtam megoldást arra, hogy hogyan járjak el. Aztán teljesen váratlanul hangot hallottam: „Gondoltál már arra, hogy egyszerűen csak játékos légy?” Játékos? Hűha, ez aztán a meglepő koncepció! Úgy érted, hagyjam abba az aggodalmaskodást, és csináljam egyszerűen úgy, ahogy jólesik? Erről meg is feledkeztem. Így hát megszívleltem a tanácsot, és változatos szemelvényeket válogattam össze Jane leveleiből, verseiből, beszélgetéseiből és interjúiból, a Seth megjelenését megelőző és azt követő időszakból egyaránt. Emellett úgy döntöttem, hagyom, hadd kerüljenek a szemelvények maguktól a helyükre, és nem törődtem a kronológiai sorrenddel. De át is adom a szót Jane-nek.

_____

Férjezett vagyok, gyerekek nincsenek, de van egy William Loehman Butts nevű fantasztikus macskám. A férj festőművész. Napi négy órában címkéket tervez egy helyi gyárban (a grafikai osztályon), a fennmaradó négy órában fest, ír, vagy néha, amikor több pénzre van szükségünk, reklámmunkákat csinál. Az ön alázatos szolgája egy régi biciklivel és három kosárral, nadrágkosztümben, több réteg pulóverben és fényes rúzzsal a száján Avon-termékeket árul napi három órában, és ketten egész jól kijövünk anyagilag. Három szobát bérlünk (amiből öt lett), Rob két szobát alakított ki a tetőtérből. Kartonszobák kartonfalakkal, de választófalnak megteszik, és festmények, napi ételadagunk, cigaretták, magazinok és könyvek borítják be őket. Apartmanunk, munkánk és szerelmünk az életünk.

Vasárnap – Milyen szép nap! Tegnap este szokás szerint táncolni mentünk, nagyon jó volt a hangulat. Ma vidékre kell utaznunk, hogy Rob apját meglátogassuk a troyi otthonban. Kitakarítottam a házat. Rob fest. Len, aki nemrég ért vissza a vakációról, lent nyírja a füvet. Belátom, milyen szerencsés vagyok, milyen nagyszerű az életünk, Robé és az enyém, mások tragédiáihoz képest. Ha keserves volt is a gyerekkorom, most kétségkívül másként van. Miért panaszkodtam egy ideig annyira, és miért voltam képtelen érzelmileg élvezni az életet? Micsoda élvezet minden egyes nap, mégis milyen gyakran vetítünk ki mindenféle korlátozást saját szubjektív örömünkre!

Gigantikus égzengés kezdődik vacsoraidő táján. A Star Treket nézzük, miközben eszünk, Rob pedig lemegy az alagsorba, hogy megnézze, van-e ott víz. Hirtelen tudatára ébredek, hogy könnyedén, ellenállás nélkül össze tudom zárni jobb kezemet; csak hébe-hóba szokott sikerülni, de mindig érzek ellenállást. Rendbe hozom a konyhát, míg tombol a vihar. Egyszer villám csapódik be a közelben, vagy úgy látszik; hang csattan, fehér villanást látok; remeg a térdem, és szédülni kezdek. Most az asztalnál ülök, könyök és jobb kar jobb valamivel; zsibbadnak a jobb lábam ujjai. Párás a levegő, még esik az eső. És egy pillanatra a lehető legkülönösebb érzékletem támad – mintha teljesen összeolvadnának a belső és külső állapotok. A viharos táj tökéletes hasonmása [*] belső világomnak. A hegyek közt robajlik a mennydörgés – AZ ÉN indulataim ébrednek és engedik ki magukat; a gyülekező eső: saját frusztrációim és könnyeim, melyek áradatban szabadulnak fel a belső tájak felett. Nem csoda, hogy hirtelen szabadabb lett a kezem; régi makacsságok gördülnek le vállamról; hideg, frissítő, még dühös, de tiszta szél fúj át koponyámon. Meglepően rövid ideig tartott az érzés, de teljes volt. Felpezsdített a vihar, és kedvem lett volna kimenni az esőbe, a sarokra, hogy lássam, mennyi víz gyűlt össze a kereszteződésnél, vagy akár zajt csapni, énekelni vagy ilyesmit.

Hirtelen, minden átmenet nélkül, elhagytam a testem. A tudatom az imént repült át a Water Street fölött. Volt egy szög az ablakban, és, a franc essen belé, nem tudom elmagyarázni, de amikor kimentem, valahogy összeolvadtam a szöggel, és átáramlottam a körtefa levelein, átáramlottam a fa kérgén, és tudtam, hogy mindennek van élete – hogy a szög eleven; hogy a benne lévő atomoknak és molekuláknak tudata van; hogy a világ elképesztően eleven, függetlenül attól, hogy milyen holtnak néz ki valami. A következő dolog: újra a testemben voltam, és a jegyzettömböm, amit versírás miatt tettem oda, tele volt írással, amit bizonyára aközben alkottam, hogy testen kívül voltam. Ez volt a címe: A fizikai univerzum mint ideakonstrukció.

Minden észak és dél, fent és lent
Bomba és pénz, te meg én
Létezik játékmásolatként,
Mind pontos és precíz,
Mint egy szög feje
Egy idióta agyában, ami a tied és az enyém
Az összes gépkocsi, kutya és templom
Élesen kirajzolódik, helyén van,
Ép mind, határozott a kontúrja
A koponya burkának biztonságos ege alatt
Mindenki fejében ott az univerzum kis mása,
Homlok, orr és állkapocs zárja körül,
Bőr és csont tartja szorosan össze
Teljes a legkisebb ház is,
S a legnehezebb megtalálni Ohiót
És a legapróbb szeplő is bárki karján
A fénylő koponya szövethegyei mind
A szemek mögött védetten, nyugalomban pihennek
S minden ember, ki a föld színén jár,
Először a ragyogó agyvidékeken kószál
Az arc lejtőszögeiben
Virágzik minden virág mikroszkopikus áprilisok során
Minden körte idegvégződések fáin érik
Nem söpör végig hófúvás mellékutcákon:
Elsőként északkeleti agyakban esett a hó
És minden őszi szél
Kavarta falevél előbb
A sejtek néma rétegein át hullt alá
Minden gyilkos először
A fejében öl
Izom- és vérutcákon át cserkészi emberét,
S a kínzott kiáltás elsőre
A gondolatok szövevényes völgyeiben zeng fel
Itt csuklik össze először az áldozat
És senki sem hal meg, se te, se én
Csak ha igent mondott a nem után
A mi, akit ismerünk, a hús szelfje:
Óriás vudubaba,
A szelfé a fejünkben
Úgy száznyolcvan centis második képmás,
Mi egy kísértet kisebb, kifürkészhetetlen anyagából vetül ki
S mikor e belső hang beszél,
Megnyílnak a húsos ajkak
S mikor a belső szelf mozdul,
Indul a sportos isten
De mikor összeesik az óriásképmás
S földnek csapódik
A belső kísértet máshová telepíti világát.

Egyedi forrásom a Seth-anyag; szó szerint mesébe illő forrásom, amit nem méltányoltam eléggé, s amire nem is összpontosítottam igazán. Most úgy érzem, elvonultak a legcsúnyább felhők. Ahogy újraolvastam pár részt az anyagból, nagy hatást gyakorolt rám a mögötte rejlő masszív intellektus, az anyag valódi szépsége, és sajnálom, hogy korábban nem igazán engedtem meg magamnak, hogy ezt felismerjem; hogy hagytam, hogy befolyásoljanak mások gyengébb írásai, ráadásul annyira, hogy az utóbbi néhány ülésen ez még az anyagra is rányomta a bélyegét. Féltem attól, hogy valamiféle hamis prófátaként piedesztálra emelem magam. Szerepelhetnék a TV-ben, és egy halom pénzt kereshetnék vele, de ez megfosztana más, számomra fontosabb dolgoktól és a gazdag személyes kapcsolatoktól, melyeket az osztály ad számomra. Maximum idáig megyek el a könyveken kívül. Amit csak Seth ajánlani tud, mind nagyon személyes, s ugyanez rám is igaz. Nem leszek tömegek Seth-misszionáriusa.

Lezuhanyoztam, öröm volt a zuhanyozás és a parfümözés, bizonyos mértékben mégis úgy éreztem, inkább dolgoznom kellene. De ha nem teszünk semmit, az is jót tehet mindkettőnknek, mint amikor az asztalnál ülök ebéd után, és nézem a fákat. Néha azzal igazolom ezt, hogy azt mondom, versekhez keresek ötleteket, ami igaz is, de azt hiszem, most már belátom, hogy jó ez a tevékenység – mert jó érzés –, kapcsolatba hoz önmagammal és a természettel. Felettébb fontos: először azt tegyem, amit akarok, ne pedig azt, amiről úgy gondolom, hogy tennem kellene. Szabadságomban áll azt tenni, amit akarok; folytatni a pszichés munkát, vagy sem, eldönteni, hogy melyik részeit akarom, és nem tenni mást, állást szerezni, önkéntes munkát, kimenni a szabadba, bevásárolni karácsonyra. Szabadságomban áll bármit megtenni, amit csak akarok; hogyan is juthattam arra a gondolatra, hogy nem így van?

Bárki, aki igazán jó anyagot kap, és kiáll vele a nyilvánosság elé, abba a pozícióba kerül, hogy bizonyítania kell: fizikai tények összefüggésében igaz a dolog, de minden bizonyíték automatikusan felhígítja az anyagot, kevésbé érvényessé teszi, és kisebb kontextusba kényszeríti azt. Így áll elő a „szellemi vezető”-zabla. Olyan pozícióba kerül az ember, melyben közölnie kell a nyilvánossággal: igen, ez egy szellem, és tényleg él, meg ilyenek. Vagy pedig csaló vagyok, vagy skizoid. A spiritualisták és mások a területen úgy kezeltek, mint az igazság és egy szellemi vezető birtokosát, s most általánosságban beszélek itt; a másik oldal pedig csalónak vagy pszichológiailag zavarodottnak tekintett, és ebben a vonatkoztatási keretben nincs köztes állapot. Vagy felnéztek rám, de nem önmagamért, hanem Seth miatt, vagy bolondnak és zavarodottnak tartottak. Én pedig a teljes keretrendszert elutasítottam. Megfosztott saját örömemtől és kontaktusomtól; nem tudom elmagyarázni, hogyan. A „szellemi vezető”-terminológia teljesen helytelen az olyan személyiségek magyarázatára, mint amilyen Seth és bárki a fajtájából, akire saját tapasztalatod eredményeként bukkanhatsz. Nem hiszem, hogy olyan értelemben szellemek, ahogy e fogalmat szokásosan értik. A sokdimenziós személyiség más Aspektusai bizonyítékának tekintem a Seth-anyagot. Az a személy, aki a jelen időmben vagyok, rendesen be tud csavarodni, ha megpróbálja kibogozni, milyen fogalmak szerint érvényes vagy sem Seth, vagy hogy micsoda ő. Ha Seth Jane-t tapasztalja meg, úgy gondol-e rá, mint egy kevésbé fejlett személyiségre? Talán, de csak talán, úgy is gondolhatna rá, mint egy nagy fejlődési potenciállal rendelkező valakire, aki bátorítást igényel, hogy – az idő fogalmai szerint – Seth kibontakozhasson a maga képességeivel. Ő én lennék, aki az én jelen időmben olyan képességeket fejleszt, melyek később lehetővé teszik számára, hogy legyen. S szimultán módon én is fejlesztődnék. Szimultán módon ő is lennék, aki fejlődik, és aki jelen időmben vezet engem. A szokásos szellem-értelmezés egyáltalán nem előrelépés az elfogadott pszichológiai magyarázatokhoz képest, mert automatikusan magától értetődőnek veszik, hogy a vezető kívül van önmagunkon vagy független, mert a belső vagy együtt-létező szörnyen hangzik, és azt jelenti, hogy csak te vagy ez az egész, márpedig úgy tudod, te senki vagy.

Valahol egy postaláda
Csak nekem rejt üzenetet
Valami régi kocsiszín előtt lehet
Ohio zugaiban,
Vagy tán Timbuktu a helyszín
Esetleg
A tengerparton hever
Századok óta
Csak rám vár
De talán közelebb
Rejtőzik,
Hol az élet egyazon dalát zengi
Életem
S az üzenet.

A szimptómák állandóan arra emlékeztetnek, hogy megértőbb legyek másokkal. Ha teljesen egészséges lennék, hajlanék arra, hogy türelmetlenebb legyek velük. A szimptómák segítenek, hogy úgy viszonyuljak mások problémáihoz, ahogy máskülönben nem tenném. Emlékeztetőnek tartom meg őket arra, hogy senki, beleértve magamat, sem tökéletes; visszatartanak, nehogy beképzelt legyek; hogy ne cselekedjek elhamarkodottan. Ezért ha jó hírt kapok, figyelmeztetem magam a szimptómákra, s így nem érzem magam felsőbbrendűnek.

Az írógépnél ülök, fantasztikus őszi napra nyílik ablakom, gyönyörködöm benne. Nemrég még falevelek kavarogtak a levegőben; most hirtelen kitisztult az ég, és világos lett – mégis nagy szorongás gyötör. Felbosszant a cica, ahogy a papírral játszik a padlón, és kiárad felé a dühöm, de belátom: a düh független a cicától, és arra jutok, hogy a cica reprezentál valamit. A kényszerítő szükséget, hogy gondot viseljek valamire, aki gondoskodást igényel, mint egykor anyám; a neheztelést amiatt, hogy muszáj volt megtennem. „Gyámoltalanságom” [**] hatalmi játszma. Próbálom világosan megfogalmazni. Gyerekként nem tudtam megvédeni magam anyámmal szemben [***], kénytelen voltam gondoskodni róla, mégis az volt az érzésem, nem használ neki; ha lett volna egy kis eszem, nem tettem volna; irtózott tőlem. Innen a nagy szorongásom. A pszí-anyag miatt hirtelen mások kezdtek segítséget kérni tőlem. Az egész az anyámmal szembeni gyűlölet miatt történt, mert muszáj volt segítenem neki, nem tenném újra; így amikor a helyzet kialakult, gyámoltalannak látszottam, hogy az emberek lássák, nem tudok segíteni rajtuk, ha egyszer magamon se tudok. Csak így tudtam biztonságosan ellenségességet kifejezni anyámmal és másokkal szemben, akiknek valami gondjuk volt, és segítséget akartak. Nem üvöltheti le őket az ember, semmit nem tehet: a szükségük révén kontrollálják. De ha nekem is fáj, nem látják majd át, mit is teszek, mint ahogy én se. Szóval nem kell vállalnom a felelősséget azért, hogy nem segítek. Ugyanakkor az az idea, hogy hatalmam van, én vagyok a legnagyobb, arra szolgál, hogy visszafizessem a kölcsönt, és megvédjem magam. Sajátítsd el ezeket a képességeket, aztán utasítsd el a kérést, hogy használd őket – ez majd megadja a hatalom érzetét. Ismét erőt vett rajtam a szorongás, amikor a segítségemet kérték. Nem jártam mindig sikerrel, ami szintén a bosszú része volt – ez is egy mód arra, hogy kiadjam magamból az ellenségességet; úgy tűnt, nincs más út. Bárki helyettesítheti az idős anyát; Rob is – így hát a „gyámoltalanságom” ráveszi, hogy megtegyen értem bizonyos dolgokat; hatalmi játék; kontrollálom őt a szimptómákon keresztül, ahogy anyám tette velem! Magamnak ártok, hogy bosszút állhassak. Most képes vagyok rá, hogy az írás révén kreatívan szabadítsam fel ezeket az érzéseket; és remélem, segíteni fog a tudatosság. A hatalom érzete, az, hogy úgy juttatom kifejezésre az ellenségességet, hogy nem az elvárásoknak megfelelően cselekszem; hogy nem használom teljesen a pszí-képességeket, nem funkcionálok úgy, ahogy kellene: mindez megakadályoz abban, hogy valódi teljesítményekben leljem örömememet. Ha felismerem, hogy oké vagyok, ugyanolyan jó, mint bárki más, ha Rob segíteni tud nekem azzal, hogy nagyon szeret, és mindezt észben tartom, akkor meg tudom csinálni.

Az udvaron ültem a minap, a Pszichés politikán dolgoztam, van néhány nagyszerű ötletem, és van egy csomó, aminek a leírására nem vettem a fáradságot. Viszont a SZARHOZ volt köze. Figyeltem a kutyát; volt egy halott nyuszink odakint, a kutya megvadulva hempergett a halott nyúlon, én meg elgondolkodtam, valamiért úgy fordítottam ezt, hogy hempergés a szarban. És azt gondoltam, milyen szörnyűnek gondoljuk ezt; ha elengedjük magunkat, vajon mit fogunk tenni? Valami borzalmasat tennénk talán, például orgazmusunk lenne a szarban hemperegve, vagy hogy olyan borzalmas lenne, olyan primitív meg olyan civilizálatlan és olyan földhözragadt, hogy hát ez az, amit tennénk. Milyen borzalmas... És arra gondoltam, őrület. Évszázadokon át háborúba mentünk, és úgy gondoljuk, ez hősies, férfias, emberi lényhez méltó cselekedet. Azt hiszem, szinte bármelyik férfi inkább elviselné, hogy elfogják, akár még úgy is, hogy fegyver van a kezében az ellenséggel szemben, aki halálra lövi, mintsem hogy szarban hemperegjen, és halálra nevesse [****] magát kint, a hátsó udvaron. És ez igaz. Akármit is mondtok, egyszerűen nem tűnik férfiasnak – mintha csatlakoznál az állatokhoz, vagy kevesebb lennél embernél –, ha bármi ilyesmit tenni merészelnél.

Még mindig neheztelek, amikor új emberek ezzel az attitűddel jönnek az osztályba: átjön majd Seth? Ha rám vártok, hogy áthozzam Sethet, ugyanennyire kellene iparkodnotok azon, hogy saját belső szelfeteket halljátok átjönni. Csodákat vártok tőlem, amikor önmagatoktól kellene csodákat várnotok. És vannak csodák; azt gondoljátok, nincsenek, pedig mindenféle csodák származnak tőletek. Mindenféle potencalitással rendelkeztek, mégpedig most, és nem arról van szó, hogy feltétlenül várnotok kellene valamire, vagy dolgoznotok kellene érte, hanem arról, hogy most rendelkeztek vele. És amikor rám néztek, és azt akarjátok, hogy Seth átjöjjön, és amikor nem azt akarjátok tudni, hogy mit mond Jane, hanem azt, hogy Seth mit mond, akkor a saját valóságotokat tagadjátok meg. Saját belső hangotokat tagadjátok meg. Mert azt mondjátok: hisz Jane csak egy egyén, ő nem tudhat, de Seth tud; én egyén vagyok, és én nem tudok, de Seth tud. De Seth nem tudna beszélni nélkülem, és belső szelfetek nélkül nem rendelkeznétek a tudással. Mindössze azt akarom tőletek, hogy ha halljátok saját hangotokat, ne legyetek bizalmatlanok iránta. Csak mert valaki más hangja az, miért lesz hirtelen autentikus, mikor a saját hangotok nem? Bizalmatlanok vagytok saját tapasztalatotokkal szemben, és valami különös okból bíztok más emberekében – ettől akarom, hogy megszabaduljatok.

Nem tévedek gyakran, de amikor tévedek, elmondom nektek, és most tévedtem. A Comet tényleg jobb, mint az Ajax. Évekig Ajaxot használtam, aztán láttam egy reklámot a New York-i mosogatómedencékről. A Water Street 458-ban Ajaxot használtam, és a mosogatómnak mindig feketés maradt az alja, meg felhozta a sok trutyit. Beköltöztünk az új házunkba, de olyanba ám, ahol makulátlan volt az istenverte mosogató. Nézem, teljesen makulátlan. Elkezdtem tisztítani az Ajaxommal. Egyre gyűlt rajta a maszat. Én meg egyre csak sikáltam, sikáltam. Rob és én itt ültünk egyik este, amikor jött a reveláció, ment a TV-ben egy reklám, aminek ez volt a szövege: „A Comet jobb, mint az Ajax.” Korábban úgy spekuláltam, hogy az „A” előbb jön az ábécében, úgyhogy nyilván az Ajax a jobb. Amikor legközelebb vásárolni mentünk, Cometet vettem. És az összes mocsok lejött a mosogatómról. Tényleg.

_____

Úgy zárom ezt az előadást, ahogy pedig nem terveztem, legalábbis tudatosan nem. Jane egyik versének felolvasásával akartam zárni a beszédet, de ahogy párszor újraolvastam, dallam szövődött hozzá a fejemben. Közel sem vagyok zenész, de gitárom azért van, az impulzus pedig egyre csak noszogatott, hogy pötyögjem le a zenét a gitáromon, és énekeljem el a verset. Kutattam a Seth-könyvekben idézet után, ahol Seth esetleg azt mondta, jó, ha figyelmen kívül hagyjuk az impulzusainkat, de mivel képtelen voltam ilyet találni, tegnap este megkértem Irene-t és Ro O"Brient, hogy segítsenek, így hát itt vagyunk. A versről csak annyit mondanék, hogy 1984-ben íródott.

Ford.: Nic, 2006.

A cikk forrása: Kendall, Richard, Jane Roberts Collage,

1997, http://www.houstonsethgroup.org/Collage697.html

A fordító jegyzetei:

[*] „counterpart” (máshol "alakmás" fordításban lehet találkozni vele)

[**] „helplessness” (szó szerint: "segítség nélküliség")

[***] „No way to defend self against mother as a kid...”

[****] „laughing his head off”

Utolsó frissítés: 2006. 10. 30.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség