Oldalainkat jelenleg 35 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Könyvismertetés Benny Shanon: Az elme antipódusai című könyvéről

(The Antipodes of the Mind: Charting the Phenomenology of the Ayahuasca Experience, Oxford University Press, USA, 2003. january 23., 480 old.)

Gregory Nixon (Prince George, BC, Canada)

Részletek

BEVEZETÉS

Mi történik, amikor egy világias gondolkodású izraeli kognitív pszichológus az Amazonas-medencébe megy, ahol többször is fogyaszt az Ayahuasca nevű híres pszichotróp főzetből (a „holtak indájából”)? Nem fürge ifjonc már elszánt filozofikus pszichológusunk; nem a kalandvágy fűti. Kiváló elméleti szakemberről van szó, aki széles körben publikált cikkeket és egy kiváló könyvet (The Representational and the Presentational, 1993), melyek a kognitív (vagy Shanon szóhasználatával fenomenológiai) pszichológia perspektívájából szállnak szembe a reduktív tendenciával, amely agyi tevékenységekből származtatja az elme tevékenységeit. Már amazonasi útkeresése előtt is a gibsoni táborba tartozott: dinamikus közvetítőnek látta az elmét az organizmus és a környezet között; aktív résztvevőnek mindkettőben. Nos, az történt, hogy egy rendkívüli könyv született; tudományos analízis saját látomásairól, valamint Shanon nézetei – és talán a lelke – épüléséről.

Benny Shanon páratlan teljesítményt nyújtott egyedi és gondosan megírt értekezésével. Korszakalkotó kísérletet tett arra, hogy feltérképezze és osztályozza az amazonasi főzet, az Ayahuasca (melyet Shanon mindig nagy kezdőbetűvel ír) fogyasztását követő tapasztalatokat. Eltökélten, szénacélhoz hasonló hajlíthatatlansággal tesz megfigyeléseket és magyaráz, de a látottak és tapasztaltak azt kívánják, hogy rugalmas is legyen, mint a volfrám, amikor olyan tapasztalatok közepette kell kialakítania értelmezéseit, melyek teljesen megdöntik az objektív megfigyelés látszatát. S ahogy egyre több utazást tesz a növényi eredetű főzet segítségével, egyre „tanultabb” lesz, s szemmel láthatóan maga is átmegy a sámáni beavatás fokozatain – akaratának, magának a szelfjének kapitulálnia kell az élmények előtt, melyek meghaladják a szavakat. Később, miután visszatért íróasztalához, Shanon a jegyzetei és emlékei alapján próbálja meg felfedezni a dolgok rendjét. [...]

Új – olykor ijesztő – világok nyílnak meg előtte, de sosem hátrál meg, nem próbálja kétségbeesetten elhessegetni a tapasztalatot. De azt is megtanulja, mikor adja át magát neki. Ének hangzik fel ajkairól, miközben idegenek veszik körül, de tudja, hogy hangot kell adnia az örömnek. Bár csak futólag utal rá, úgy tűnik, kitartása és céljának tisztasága lehetővé tette, hogy végül teljesen felülemelkedjen a tudás korlátain; egy szavakat, emlékezetet és értelmezést is meghaladó pálfordulatban feladta a megismerést és szelfjét magát. Mondani sem kell, ezt az élményt nem részletezi.

A hasonló esetek miatt fordulhat elő, hogy az Antipódusokat egyszerre két ellentétes helyről is támadás érheti (vagy akár semmibe vehetik). A szigorú tudományok többsége nem tartja elfogadható vállalkozásnak a fenomenológiát, mivel az ember szubjektív élményeit nem figyelheti meg más, és nem is lehet kimutatni róluk, hogy megismételhető hatásokhoz vezetnének. Ha valaki analitikus struktúrákat dolgoz ki drog által kiváltott látomásokra, valószínűleg azonnal elutasításban részesül: úgy tartják, hogy a hallucinációkat összekeveri a valósággal [*]. Az igazi hívők – a vallásos hívek, a misztikus ezoterikusok, a New Age követői – másfelől azt kifogásolhatják, hogy, bár Shanon a „valóság” bélyegét üti módosult tudatállapotban tett utazásaira, ettől még szkeptikus marad a metafizikai színfalak mögötti természetfeletti istenségek létét illetően. Mint elragadó Előszavában írja: „Évekig "elszánt ateistaként" jellemeztem magam. Amikor eljöttem Dél-Amerikából, többé már nem voltam az” (9. o.), de később elmagyarázza, hogy „teizmusa” inkább a kreatív dinamikán nyugvó spinozai panteizmushoz áll közel, mintsem bármiféle panteonhoz vagy statikus istenségek hierarchiájához. A sok beszámolót is valószínűtlennek tartja, melyek szerint az Ayahuasca fogyasztásakor megnövekednek a pszi-képességek (és megjegyzi, hogy a fokozott észleleti érzékenység és a személyek közötti rezonancia adhat magyarázatot az általa tapasztalt és hallott „gondolatolvasásra”). De nyitott marad: közli, hogy véleménye szerint objektív vizsgálatot érdemelnének az olyan beszámolók, mint például az, amelyik szerint egy amazonasi helybéli távolbalátással észlelt egy valódi európai várost, és előtte sem képeket nem látott ilyen helyről, sem történeteket nem hallott róla. [...]

ÖSSZEGZÉS

[...] Az Előszóban leírja, hogyan találkozott először az Ayahuasca-főzettel, és hogy milyen kérdések nyomán kezdett bele óriási kutatási tervébe. Első említésre méltó élményében jaguárok és kígyók tűntek fel látomásaiban. Később megtudta, hogy ez általánosan jellemzi az Ayahuasca-fogyasztókat. Ez felkeltette a kognitív pszichológus szakmai kíváncsiságát: „Úgy tűnik, a kígyók és a jaguárok túl specifikusak ahhoz, hogy univerzáléknak minősüljenek” (7. o.). De szörnyű látomásokat is látott az emberi történelem gonoszságairól; köztük a zsidó Holocaustról, ami igen nagy megrázkódtatást jelenthetett számára. Ám ahelyett, hogy meghátrált vagy keserű cinizmusba süllyedt volna, azzal szállt szembe e látomásokkal, hogy a szépségen elmélkedett, amit az emberek hoztak a világba: „Bármennyire gonoszak és alantasak is az emberek, gondoltam, mégiscsak ők alkották az univerzumban létező legszebb dolgok némelyikét. A kultúrával és művészettel, a vallással és spiritualitással megváltást nyerhet az emberiség” (5. o.). Bizonyára a gonoszság váratlan és megrendítő látványa által kiváltott szorongás vagy félelem az a kapu, ahol sok más fogyasztó visszafordul, miután először ivott a főzetből. Shanon azonban, aki bízott az életben és az ember útjában, felülemelkedett a kapukon. Egy derűs központban találta magát, melyben úgy tűnt, a világ és vele együtt maga is újjászületett: „Úgy tűnt, ez a teremtés első napja” (6. o.).

A Santo Daime Egyház (daime = Ayahuasca) segítségével élte át első élményeit, s ezek felborították világát. Ezután egy időre kritikai önelemzésbe merült. Tudta, hogy tovább kell tanulmányoznia a növényt és erejét, de hogyan? Úgy tűnik, először dűlőre kellett valahogy jutnia azzal, hogy nagy szakmai tudással rendelkező kognitív pszichológusnak számít. Ezt az identitást megerősítette azzal, hogy véget vetett az önelemzésnek, az Ayahuasca révén útra kelt más valóságokba, majd hosszú, kritikai, objektív és kategorikus elemzést nyújtott az Ayahuasca-tapasztalatról. Munkájának gyümölcseként született meg a könyv. Világos azonban, hogy személyes motivációk is vezették, amikor módot szeretett volna találni a jó és rossz emberi dilemmájának megoldására, valamint arra, hogy szembenézzen (vagy szembesüljön) az örök – spirituális természetű – kérdésekkel.

Shanon így időt kerített rá, hogy visszatérhessen az Amazonashoz, átesett az előírásos tisztító szertartásokon, és Ayahuasca Iskolájának elkötelezett tanítványa, misztériumainak beavatottja lett. Már az elejétől fogva tudta, hogy pár alkalom nem elegendő a „képzettséghez”, így komolyan vette munkáját. Elutazott a három brazil egyház összejöveteleire (kettő keresztény alapú, egyet az umbanda-mozgalom inspirált), melyek Ayahuascát használnak szentség gyanánt, és részt vett szervezett gyülekezeteiken. A dzsungelbe is ellátogatott az amazonasi törzsbéliekhez, ahol gyakran vette igénybe egy-egy ayahuasquero – „a szent specialistája”, sámán – útmutatását. Később, amikor már gyakorlottabb lett a látomások terén, nagy tudású sámán-gyógyítókkal utazgatott néhány társával egyetemben. Tapasztalt fogyasztók társaságában városi környezetben is ivott a főzetből; s amikor úgy érezte, készen áll rá, egyedül is nekimerészkedett. A könyv kiadásakor több mint 130 Ayahuasca-utazáson volt túl, bár fenomenológiai kutatómunkájának magvát első 67 ülése képezi. Minden alkalom után leírta, mit tapasztalt. Emellett mindent elolvasott, amit a főzetről talált, a misszionáriusok vagy felfedezők korai beszámolóitól kezdve egészen a tekintélyes mennyiségű jelenkori tudományos elemzésekig. Egyik sem ötvözte a tudományos analízist széleskörű személyes tapasztalattal. Végül jó kognitív pszichológus módjára felkerekedett, és interjút készített másokkal, akik épp túl voltak egy-egy élményen, de úgy általában bárkivel, aki szintén kiterjedt tapasztalatokra tett szert a főzettel: „Becslésem szerint az itt tárgyalt adatok mindent egybevetve körülbelül 2500 Ayahuasca-fogyasztási alkalmon alapulnak” (410. o.).

Shanon ezután visszatért íróasztalához, hogy feltárja a világ (vagy talán inkább „világok”) struktúráját. A könyv nagy részét hosszas szövegmagyarázatok; lépések, rendszerek és alrendszerek, főkategóriákon belüli alkategóriák kategóriáinak felsorolása és részletezése, valamint az eredmények és hatások listái teszik ki. [...]

Shanon megtudja, hogy különféle fejlődési szakaszai vannak a beavatásnak: Az újonc eleinte csak passzívan figyeli a meglepő jelenségeket, mintha filmet nézne, de ha már több tapasztalatra és bátorságra tett szert, megtanulja, hogyan léphet be a látomásba, és hogyan fedezheti fel belülről annak valóságát. A következő szakaszban már bizonyos mértékig irányítani is tudja a kibontakozó valóságot, bár az ilyen „irányítás” mindig csak részleges. Shanon gyakran használja azt a metaforát, hogy ilyenkor mintha hangszeren játszanának, vagy az illetőn játszanának mint hangszeren: „Ezért azt állítom, hogy az Ayahuasca-élmény olyan, mintha zenét játszanának egy hangszeren, ami a lélek, és hogy ez a zene tökéletes tükröződése az ember teljes lényének” (380. o.). Az utolsó szakasz pedig, úgy tűnik, abban áll, hogy az illető hatalmat nyer arra, hogy egyszerre sok világba (vagy valóságba) merüljön bele, de arra is, hogy korábban el nem ért vagy akár csak meg sem kísérelt módokon hasson a világban, így a kifejezőművészetek vagy az útmutatás és gyógyítás terén. Shanon így összegzi az Ayahuasca Iskolájának „fokozatait”:

„Először a témabemutatás következett... a második lecke a fegyelem volt... Oktatásom harmadik leckéje elsősorban a gyógyítást és a betegséget érintette... A következő fokok a szentre összpontosítottak, és nagy hatású spirituális tapasztalatokat foglaltak magukba. Ezután – amikor hagyományos amazonasi gyógyítókkal fogyasztottam Ayahuascát – hosszú ideig a sámánizmusra összpontosítottam. ... A következő lecke... különféle konkrétabb témákra koncentrált” (302-3. o.).

A beavatás útját járó embernek sok próbatételen és kísértésen kell átesnie ahhoz, hogy idáig elérjen, de elég merésznek kell lennie ahhoz, hogy tudja, mikor adja át magát a feltárulkozó valóságnak, és elég bölcsnek ahhoz, hogy tudja, mikor módosítsa azt aktívan. Felül kell kerekednie félelmeinek nárcisztikus korlátain, miközben ügyelnie kell arra, hogy ne tegye hiúvá irányítóképessége és növekvő tudása. Mint ahogy a mítoszokból tudjuk, a büszkeség hübrisze bukáshoz vezethet.

Shanon arra jutott, hogy az amazonasi esőerdő gyógyítói általánosan elfogadják a tiszta szívet és az „üres központot”. Megemlíti, hogy ma már úgy érzi: átalakult a szerepe, kutatóból tevékeny útmutató, afféle misztériumot vezető pap, ayahuasquero lett maga is. [...] Ami a bölcsességet illeti, Shanon leszögezi: meggyőződése, hogy az ontológiai igazságot leginkább kifejező gesztus egyszerűen az egész teremtést dicsérő énekekben, ősei „Halleluja”-jában rejlik. Arra az ontológiai kérdésre, hogy pontosan mit is illet a dicséret, Shanon úgy felel, hogy nem mást, mint az örök dinamikus folyamat örömét – nem Istent mint entitást (vagy bármiféle természetfeletti formát), nem az emberiséget és nem is a természetet mint olyat. A teremtésre utal a név; minden dolgok végtelenül hatalmas kreatív magvának szakadatlan kibontakozására, beleértve magunkat is.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen „tudást” nem lehet sem fenomenológiai, sem analitikus redukció útján elérni. Az „ismert világ” peremén túl helyezkedik el, ott van jelen örökösen, a tudatos elmén túl. [...] Shanonnak, a tudósnak ezen a ponton fel kell adnia a tudományt, sőt minden szokásos értelmben vett tudást is, és el kell ismernie, hogy az ilyen közvetlen kommunió meghaladja a szavakat: „Időnként mégis világos volt számomra, hogy döntést kell hoznom – ha valóban alá szeretném vetni magam az előttem feltárulkozó tapasztalatnak, le kell mondanom arról, hogy később vissza tudom majd idézni, és még csak nem is gondolhatok arra, hogy valaha is beszélni fogok tudni róla” (355. o.). Az ösvényt ráadásul, mely ehhez az elmondhatatlan ébredéshez vezet, nem szegélyezik rendezett útjelző táblák, strukturált utak: intuitív tudás jellemzi, ami bőven meghaladja a kategorikus gondolkodást. Egész fenomenológiai elemzése után Shanon végül elismeri:

„nagyon megrendített a felismerés, hogy milyen korlátozott is a tudományos megközelítés. Nyilvánvaló volt számomra, hogy vannak olyan birodalmai a tudásnak, melyeket ezzel a hozzáállással soahsem lehet elérni. Továbbá megértettem, hogy olyan szintjei is vannak a tudásnak, melyek azt kívánják, hogy az ember elengedje magát, és felhagyjon az összes kritikai, távolságtartó elemzéssel. ... E tekintetben – a szociológiai hatalom és kulturális állandóság terén jellemző összes korlátja ellenére – a bennszülött hozzáállás vezet” (356. o.).

KUSZA PONTOK

Több pont is zavart okoz bennem, melyekre utal ugyan a kötet, ám nem magyarázza őket teljesen; itt vázolom ezeket. Kérdéseim főként abból fakadnak, hogy a hagyományos gondolkodást alkalmazom valamire, ami kisiklik ez alól, vagy pedig abból, hogy Shanon kifejezetten tartózkodik attól, hogy több személyes adatot közöljön, és metafizikai kérdéseket boncolgasson. Zavarodottságom elsősorban a fény és igazság világát érinti, mely a szerző és a jelek szerint más tapasztalt Ayahuasca-fogyasztók számára feltárul. Vagy arról van szó, hogy kevésbé valóságos a sötét oldal, vagy kisebb szerepet játszik, mint korábban képzeltem.

Azt mondják, az LSD-től eltérően nincsenek „rossz utak” az Ayahuascával. Shanon elismeri, hogy egyetlen olyan emberrel sem készített interjút, aki csak egyszer ivott volna a zavaros főzetből, pedig bizonyára ezt eredményezné, ha bárkit is „kikészítene” vagy egyszerűen csak lehangolna az egész tapasztalat. Az émelygés, a gyomorhurut és a hányás, melyet más, első kézből vett beszámolók hangsúlyoznak, már épp elég lehetne ahhoz, hogy az ember azután elkerülje az anyagot, de – tudomásom szerint – nincs beszámoló ténylegesen „őrjítő” tapasztalatról. Shanon világossá teszi, hogy amikor az ember személyes válsággal szembesül a szer hatása alatt, rendíthetetlenül ki kell tartania, és a lehető legszilárdabban és leghiggadtabban kell kezelnie a félelmet és a hozzá kapcsolódó negatív érzelmeket. De még így is történnek krízisek: „Egészen általános – jelenti ki mintegy mellékesen –, hogy az emberek úgy érzik, a halál küszöbén állnak” (57. o.). Máshol megjegyzi, hogy valóban fennáll a mentális összeomlás lehetősége. De sem az Antipódusokban, sem sehol másutt nem olvastam olyan konkrét esetről, amikor ez megtörtént volna. Nincs rossz trip?

Ezzel függ össze egy másik problémám is: túlontúl is emberi bináris gondolkodásomat összezavarja Shanon rövid tárgyalása a jó és rossz ontológiai státusáról. Ugyanazon az oldalon közli, hogy „az Ayahuasca nyomán arra a következtetésre jutnak az emberek, hogy a világ jót is, rosszat is tartalmaz, hogy a kettő összefonódik, és hogy a végső valóság túl van jón és rosszon”, de leszögezi a következőt is: „Végül olyan látomásokat él meg az ember, melyekben úgy érzi, a Legfelsőbb Jóval találkozik” (174. o.). Tudom, talán a misztikus paradoxont nem értem itt, de másutt azt olvashatjuk, hogy az Ayahuascának kozmikus (és nem mindig jóindulatú) a humorérzéke; hogy ugyanannyit hazudik is és elrejt, mint amennyit feltár. A Legfelsőbb Fénynek nincs árnyéka, vagy mi?

A beavatási folyamat, főként a sámáni beavatás sötét oldala is tűnődésre késztet. A rituális halál-újjászületés ciklus mintájában a lélek sötét éjszakájának kell megelőznie a reveláció hajnalát. A sámáni tanok nyomatékosan hangsúlyozzák a halál és feldarabolás szinte egyetemes tapasztalatát [**] – ami a jelek szerint a hétköznapi szelf halálát jelenti –, mielőtt a sámán visszatér, eggyé válva a halállal, mégis elvenenen. Shanon egyszerűen és talán bölcsen kevés jelentőséget tulajdonít ennek, de sámáni gyógyítóként, mások útmutatójaként működött, és legalább egy ayahuasquero körben elfogadták. [...] Azt szeretném tudni, hogy miféle rituális vagy látomásos halálon kellett átesnie a szerzőnek. Vagy alkonyat nélkül érte el hajnalát? [...]

És persze elmélkedésre ad okot a rendezett kategóriák létének vagy megalkotásának egész kérdése, melyeket fenomenológiai és statitisztikai analízis útján nyert. Miféle listákat, táblázatokat, kategóriákat és struktúrákat hoz létre, és miért? Egyrészt közös vonásokat jegyez fel a saját és mások – főleg az Ayahuasca szakértőinek – látomásai közt, valamint érdekes párhuzamos reakciókat, melyeket a látomásokra adtak. Mint megjegyzi, szakmai szempontból tulajdonképpen az ilyen megmagyarázhatatlan hasonlóságok indították a kutatásra. Azt gondolja tehát, hogy stukturális elemzése a teremtés – vagy legalább az Ayahuasca-élmény – egyetemes rácsozatát tárja fel? Vagy ő maga teremt ilyen rácsozatot, hogy rendet vigyen a teremtés káoszába? Úgy tűnik, egyik sem, vagy mindkettő. Shanon nagyon is tudatában van vállalkozása kétértelműségének és annak, hogy a jelek szerint elmozdulnak, vagy akár egy szempillantás alatt el is tűnnek a látomásos tapasztalat birodalmai. Egy olyan univerzumban, amelyben az egyetlen állandó a kreatív dinamizmus maga, lehetetlen különbséget tenni aközött, amit az ember felfedez, és aközött, amit kivetít. Shanon kijelenti, hogy „nincs világos különbség az értelmezés és a teremtés között. ... Lényegében minden értelmező, minden kreatív” (351. o.). Ha igaz az, hogy minden jelenség egyidejűleg az értelmezés terméke és teremtés is egyben, akkor – eltekintve attól, hogy a szerzőnek személyes vagy szakmai szüksége van arra, hogy rendet tegyen bennük (48. o.) –, úgy tűnik, az ilyen kartográgiai adatok változékony árapályt térképeznek fel, ami a hold fázisaival együtt változik.

Ingatag alapokon álló metafizika ez. Úgy tűnik számomra, Shanon némi homályosággal helyezi részletes fenomenológiai analízisét a kreatív lényegre; mintha egy tóra tenné a piknikes pokrócot. Ha cselekedeteink közreműködnek a valóság kibontakozásában, akkor a kategóriák, térképek, struktúrák, a tudomány törvényei, stb. kulturális vagy akár transzkulturális évezredek alatt nyerik el szubsztanciájukat, s ez vezet a megszokott konszenzus valóságához. Ugyanannyira valósak, mint bármi más, ami a jelek szerint jelen van valahol egy helyen, itt és most. Elegendő-e ez az alap Shanon kategóriáihoz, struktúráihoz és mintáihoz? Talán – legalábbis ideiglenesen. Tanulmányai igazából nem hagynak kétséget afelől, hogy bizonyos látomásos és tapasztalati minták különféle kultúrákban és korokban újra és újra felbukkannak.

Shanon többször is leszögezi, hogy nem célja ontológiai kérdések nyomába eredni, de elegendő lépést tesz ez irányban ahhoz, hogy az olvasó megértse: amikor végül kijelenti, hogy „azt a nézetet vetem itt fel, hogy az Ayahuasca-élmény a keletkezésé és teremtésé” (383. o.), kínosan közel áll ahhoz, hogy ugyanezt állítsa szokásos tapasztalatunkról is.

Még ki is tér röviden e teremtő minták forrására, ami el is vezet utolsó problémámhoz, a „kreativitás” és „képzelőerő, képzelet” fogalmát illető bizonytalansághoz. Shanon már a könyv eleje táján arról biztosít minket, hogy „az Ayahuasca-látomások a képzeletet felülmúló szépséget” tárnak fel (17. o.), s itt a szokásos felfogásunkra utal a képzeletről, ami eszerint egy nyelv utáni képesség, amit a szelf aktivál a memóriában egyéb, már elraktározott képzetekből. Amikor az említett szépség forrásáról elmélkedik, Shanon tagadja, hogy egy ilyen kreatív képzeleti folyamat akár a „formák világából” származna, melyek már „odakint” vannak a maguk végső valóságában, akár a pszichológiából, vagyis az „itt bent” lévő tudattalanból. Shanon értelmezése szerint tehát sem a platóni ideák, sem a jungi archetípusok nem jöhetnek szóba.

Amikor magyarázatot próbál adni az Ayahuasca-tapasztalatok (és hallgatólagosan minden tapasztalat) valóságára, egy olyan, teremtéssel jellemezhető valóságot vet fel, melyben közreműködik a saját kreativitásunk, de amely végső soron meghaladja személységünket vagy létezésünket. Így hát „az "emberi kreativitást" vagy a "képzelet hatalmát" illető felfogások sokkal fantasztikusabbnak bizonyulnak, mint amilyennek általában gondoljuk őket” (396. o.). Rendben, de problémák merülnek fel e pozíció eredetiségét illetően. Először is, nem épp emiatt magasztalták a romantikusok a transzperszonális képzeletet? A kreativitás mint mag valamilyen formában Bergsonnál és Whiteheadnél is megtalálható.

Másodszor, Shanon véleményem szerint túlzott lenézéssel viseltet a kollektív tudattalan jungi koncepciója iránt, amikor arra az elképzelésre redukálja, hogy az „itt bent” van – de ez a téves feltevés talán csak azon alapul, hogy Jung helytelenül használta Freud eredeti fogalmát, a tudattalant. Jung későbbi éveiben sokat írt az „objektív pszichéről”, s ezalatt azt értette, hogy maga a kollektív és transzperszonális tudattalan az a világ, amellyel összekapcsolódunk, s ami a forrásunk. Shanon többször is helyeslően utal arra a némiképp hasonló felfogásra, mely szerint az „anima mundi” (a világlélek) a – szubjektív és objektív – valós forrása. De kommunió-élményei miatt valószínűleg elvetné azt a nézetet, mely szerint a világ vagy a világlélek „tudattalan” lenne (még ha Jung úgy értette is, hogy „a különálló tudatos részünk perspektívájából tudattalan”).

A Jung nyomdokain haladó archetípus-pszichológus, James Hillman (1975) találkozópontot kínál Jung és Shanon között, amikor kijelenti, hogy minden észleletet, megértést és emléket áthat a fantázia, és egyik sem lehetséges ilyen képzeleti megmunkálás nélkül. A fantáziák ebben az értelemben nem egyéniek: „A fantáziák feltárulása az istenit fedi fel, ami azt vonja maga után, hogy a fantáziáink idegenek, mert nem a mieink” (184. o.). Ez kiegészítheti Shanon „keletkezési és teremtési” panteizmusának ontológiai vázát, bár végül hozzáfűzi: lehetetlen megmondani, ki vezet a teremtő és a teremtett „táncában”. [...]

SZEMÉLYES REAKCIÓ

Miután többedszer is nagy örömmel és új felismerésekkel olvastam el az Antipódusokat, két olyan reakciót említenék még, melyek talán teljesen személyesek. Az egyik az, hogy most már biztos vagyok benne: sosem keresek alkalmat arra, hogy igyak a „holtak indájának” főzetéből. Hogy egyszerűen fogalmazzak, kétlem, hogy megvan a kitartásom ahhoz, hogy – mint Shanon – puszta hallgatóból a zenekar karmesteréig vigyem. Tartózkodásom részben abból adódik, hogy hajlamos vagyok az elkalandozásra és arra, hogy teljesen elvesszek a fent említett pszichedelikus korban, s egyik mellékvágányról a másikra tévedjek. Véleményem – ha úgy tetszik, hitem – szerint a megismerés, a racionalitás és az elemzés maguk is sajátos kulturális fantáziák. Amikor az ember elsőbbséget ad az intuíciónak, hajlik arra, hogy csak úgy sodródjon. Shanon képes volt arra, hogy belemerüljön hihetetlen élményeibe, majd később, az íróasztalánál, rendet tegyen bennük. Amennyire lehetséges, ezt meg is tette. Magam azonban attól tartok: más világokban elveszett Ayahuasca-fogyasztó lennék, aki nem kíván visszatérni, és semmiféle rendre nem vágyik.

A második reakció váratlan volt számomra. Az elme antipódusai – először halványan, majd egyre növekvő világossággal – „reményt” adott számomra; nagyvonalúan elárasztott ezzel az ismeretlen, de felemelő érzéssel. Emlékeztetett arra, hogy „több van itt, mint ami szemmel látható, és te tudod ezt!” S elfelejtett emlékek áradata nyílt meg bennem: vissza tudtam idézni a pillanatokat, amikor valamilyen más időben vagy helyen találtam magam (és nem mindig kábítószer hatása alatt). Ahogy felnőttem, „le kellett szállnom a földre”, így egyszerűen elfojtottam az ilyen bámulatos tapasztalatokat, mert nem voltak „hasznosak”. Elvetettem azokat a látomásokat és találkozásokat, melyek kétségbe vonták a hétköznapi valóság ellentmondást nem tűrő szilárdságát, hogy csatlakozhassak az egy életen át tartó gyászmenethez, mely a szürke halálhoz vezet. Nem vagyok fatalista, de úgy éreztem, épp a megfelelő időben jutott a kezeim közé a könyv. Nem költői lelemény, hanem a tudat által korlátozott tudatosság ténye, hogy általunk figyelmen kívül hagyott világokban járkálunk. Így hát méltatással, és nem kritikával szeretném zárni ezt a könyvismertőt: köszönöm, Benny. Csodákat műveltél. Halleluja neked és fontos könyvednek.

JEGYZETEK

[*] Benny meggyőzően érvel amellett, hogy az ilyen látomások inkább „más valóságok”, mintsem fiktív hallucinációk (Lásd még Shanon, 2003).

[**] „Beavatásának útján a sámán megismeri a halált, amikor először megy a túlvilágra, és szellemek, démonok kínozzák” – jelenti ki Mircea Eliade (1990, dátum nélküli bejegyzés, 1952). Ennek (mint bármi másnak) univerzális jellegét erősen vitatják az akadémikusok.

Ford.: Nic, 2007.

A cikk forrása: Nixon, Gregory, [Review of] Benny Shanon: The Antipodes of the Mind: Charting the Phenomenology of the Ayahuasca Experience,

http://www.amazon.com/gp/product/0199252939/ref=si3_rdr_bb_product/

103-1446499-0011854?%5Fencoding=UTF8

Utolsó frissítés: 2007. 05. 10.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség