Oldalainkat jelenleg 35 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Újítás és konzervativizmus

Jane Roberts: The World View of Paul Cezanne, 82–91. old.

[...]január 2-án a következő sor ugrott be „a semmiből”, amikor leültem az íróasztalomhoz: „Minden embert beépített hajtóerő ösztönöz az eredetiségre.” Azonnal leírtam – s aztán olyan gyorsan gépeltem, amennyire csak tudtam, hogy lépést tartsak az anyaggal, ami egyre gyorsabban és gyorsabban érkezett, mintha – így tűnt – „nem lenne holnap”. „Pszichés könyvtáramból” származott az anyag. [...]

„A KÖNYVTÁRBÓL”

1976. január 2.

(11.45 – 14.20)

Minden embert beépített hajtóerő ösztönöz az eredetiségre [*]; az a késztetés, hogy újfajta teljesítményt nyújtson; hogy teljesen újféleképp tűnjön ki; hogy olyasmit tegyen, amire senki más nem képes, vagy amit senki más nem tett még. Biológiailag helyénvaló ez az egész fajra jellemző késztetés, amennyiben hosszú távon vitalitást és hajtóerőt, változást, folyamatos ingereket és kihívást biztosít. Elébe vág a túlzott specializálódásnak; biztosítja, hogy a faj az összes mentális és fizikai utat felderítse, melyek nyitva állnak az élet rá jellemző fajtája előtt, és gyarapítja a rendelkezésre álló döntéseket, ami automatikusan további hajtóerőhöz és ösztönzéshez vezet.

Természettől fogva hanyatlanak le vagy dőlnek romba a civilizációk és kultúrák, hogy a faj másféleképpen szervezhesse valóságát; a nemzetek emelkedése és bukása így kulturális és politikai kutatást tesz lehetővé az eredetiség után. Ugyanez érvényes a vallásokra is.

Maguk az ideák túlélési értéket hordoznak. Vagyis az olyan gondolatok, melyek sajátosan jellemzők az emberre, képessé teszik arra, hogy végtelenféleképp szervezze valóságát; nemcsak arra, hogy manipulálja fizikai környezetét, hanem arra is, hogy korszakról korszakra máshogy fogja fel azt. Üde pszichés teremtést tesznek lehetővé: hogy minden egyes generáció számára új és másmilyen legyen a világ; a tanulási folyamat folyamatosságot biztosít, a kezdeményező [**] hajtóerő pedig megakadályozza, hogy túl merev legyen vagy zsákutcába torkolljon a folyamat.

A kezdeményező folyamat és a tanulási folyamat tehát önszabályozó rendszert biztosítanak; a faj ezen belül szervezi szakadatlanul a valóságra vonatkozó koncepcióját, majd az aktuálisan elfogadott keretrendszerben és az annak megfelelő politikai és kulturális rendszerekben tevékenykedik. Miközben a világ tagjai bármely adott időben megtanulják saját társadalmuk értékeit, a kezdeményező elv arra készteti a bennük lévő egyéneket, hogy valami új után kutassanak, hogy olyan – mentális vagy fizikai – kalandba bocsátkozzanak, amit még soha nem próbáltak ki, nem vittek véghez; így tehát a tanulási elv ellenében hat, ami a konzerválásra törekszik, és már korábban elért vívmányokat és kalandokat használ.

A sportágak, a művészetek, a társadalom színterei és a kormányok valami módon mind tükrözik ezeket az ikerfolyamatokat. Ami a sportágakat illeti, a tanulási elv nyilvánvalóan megmutatkozik abban, hogy hangsúlyt fektetnek az edzésre és a már hozzáférhető technikákra. Még inkább szembetűnő a kezdeményező elv, hiszen minden egyén – mondjuk, egy olimpiai csapatban – arra törekszik, hogy javítsa a teljesítmény aktuális rekordjait; hogy olyan fizikai bravúrt nyújtson, amit korábban lehetetlennek tartottak; hogy eredeti tettet hajtson végre, ami automatikusan módosítja a korábbi rekordot és előfeltevéseket.

Ugyanez érvényes a művészetekre is, bár más területen: minden festőművész, költő, zenész és szobrász megpróbálja kiemelni művészetét annak korábbi dimenzióiból; valami eredetivel gyarapítani a közegét; túlmenni a korábbi teljesítményeken; teljesen egyedi módon észlelni a valóságot. Világméreteteket tekintve ugyanezt teszik a kormányok. Megmaradnak, stabilizáló hatást fejtenek ki a régi, tanult minták, miközben más minták keletkeznek alattuk az eredetiség irányában, melyeket helyről helyre eltérően próbálnak ki, vagy nemzetileg kísérleteznek velük.

Mivel a faj egy-egy tagja csak bizonyos mértékű teljesítményre képes, a faj bőkezűen osztja ki az egyéni változatokat. Egyetlen tag eredeti cselekedete is ráébreszti a többi tagot a cselekvés ez irányú lehetőségeire, melyek máskülönben észrevétlenek maradnának. Aztán arra használhatják a tanulási folyamatot, hogy normalizált viselkedéssé tegyék ezt a cselekvési fajtát. De minden egyes egyén felderítőként tevékenykedik a faj mint egész számára.

Ezek nélkül az elvek nélkül – a tanulási elv és a kezdeményező elv nélkül – elcsökevényesedne a faj.

Idővel kiterjedtek az elme gyakorlati tulajdonságai; ugyanolyan természetesen, mint ahogy, mondjuk, a víz terjed ki bizonyos körülmények között. A telefon, a rádió, a televízió stb. formájában zajló fizikai kommunikáció olyan egyéni közreműködések eredménye, melyek a kezdeményező elvből fakadnak, ami a korábban már ismert tudás ellenében hat, de ugyanakkor hasznosítja is azt. Így hát bármely adott országban legyen is az egyén, tudomással bír a világ többi részét jellemző körülményekről. Az ebből folyó plusz nyomás és stimuláció nagymértékben kreatív; a tudatos elmének több mindent kell kezelnie, és megsokszorozódnak képességei. Arra kényszerül, hogy aktiválja az elme egyéb részeit, melyek korábban látensek voltak. Ezek a részek aztán még nagyobb képességeket aktiválnak az eredetiségre – ismét csak látszólagos konfliktusban a konzervatív tanulási elvvel, miközben ugyanakkor hasznot is húznak belőle.

Más szempontból ugyanez érvényes az állatokra és bármely fajra. Mindegyiknek sajátja az eredeti cselekedetre irányuló késztetés. A saját fokán mindegyik megkísérel felülemelkedni létezésének körülményein. E belső hajtóerőket követik a bármely adott fajban bekövetkező fizikai változások.

Az ember a maga módján szervezi e változásokat; olyan haladást vár el, ami a haladást illető aktuális ideákat követi. Eközben figyelmen kívül hagy másfajta „haladásokat”, melyek szintén bekövetkeznek ugyan, de nem illenek bele a haladásról vagy szervezettségről alkotott koncepcióiba. Bármely adott időben sok „haladási vonal” zajlik például egyszerre, ahogy a kezdeményező folyamat az összes területen folytatódik; de amikor a faj egyet hangsúlyoz ki ezek körül, látszólag figyelmen kívül hagy sok másikat, melyek pedig ugyanannyira érvényesek. Ebben a mértékben sosem azt teszi az ember, amit bármely adott történelmi korban tenni látszik, mivel máris egy új hajtóerő ragadja magával, ami még nem mutatkozott meg a külső szervezetekben [***] a fókusz fő vonalaként.

Ugyanolyan természetes, hogy az ember egy rádiókészülékből érkező hangokat hallgat, mint az, hogy az óceán moraját hallgatja; bár úgy tűnhet, hogy az egyik természetesebb, mint a másik. A technológia egyszerűen alternatív minta a létezésre vagy szerveződésre – a vallás pedig egy másik ilyen alternatív módszer, ahol is bizonyos stilizált szimbólumokat praktikusnak tekintenek, és egy Istenhez címzett ima ugyanolyan hatékony, mint egy telefonhívás egy kedves rokonhoz. De leplezett változók is vannak az ilyen alternatívák felderítésében. Ezek rejtve maradnak az ember tudatos elméje előtt, de látensen továbbra is ott működnek alatta. A technika például a valóság kezelésének egy alternatív módszereként foglalja el helyét; de olyan módszerként, aminek mások mellett kell állnia, úgy, hogy például tiszteletben tartsák a Föld elemeit.

A technika végső soron a vallás épülésére válik, amennyiben sok régi koncepciót tévesnek tekintenek, melyek az ember bolygó feletti uralmára vonatkoztak. A technika így mélyebb tudáshoz vezeti vissza az embert a Földhöz és más fajokhoz fűződő kapcsolatáról. Míg a múltban a bolygó leigázására használták a technikát, gyengéden, annak megőrzésére is használhatják.

A faj beleun az új játékokba, ha azok ósdivá válnak; így hát idővel magát a technikát is megunná az ember, ha nem módosítanák azt más, alternatív szerveződési módszerek; a kezdeményező elv pedig úgy működik, hogy még csak nem is gyanított módokon módosítja a technika irányát.

A konzervatív tanulási elv úgy működik, hogy már fennálló módokon szervezi az adatokat, „bevési” őket az elmébe, ismert tudáshoz köti az asszociációkat; és főként úgy, hogy a világosan leszögezett kérdéseket ritualizált, előírásos módon válaszolja meg: rendszert állít fel a jó és rossz viselkedésről, ami az ideák és cselekedetek birodalmában egyaránt meghatározza a valóságra vonatkozó aktuális koncepciókat.

A múltban lefektetett talaj tehát megmarad a további felderítés és expanzió alapjának, és ekként használható. Ezt a felderítést csak ritkán hajtják azonban végre a tanulási elv égisze alatt, ami alapvetően konzervatív, és természettől fogva a megőrzésre törekszik. A felderítést a kezdményező elv viszi véghez, ami impulzusokon keresztül működik. A tanulási elv szabályozza a folyamatokat, képezi őket arra, hogy előírt utakat kövessenek; ennek eredménye például, hogy 1 + 1 automatikusan egyenlő 2-vel, és a hétköznapi problémák ezen a szinten rendeződnek el.

Ott, miközben számtant tanul a gyerek, nincs helye az ilyen kérdéseknek: 1 + 1 miért egyenlő 2-vel? Mit képvisel az 1? Tehát amikor ez a fajta tanulási folyamat érvényesül, a kérdések tágabb birodalmát szűkebb spektrumba fókuszálják, melyben bizonyos válaszok aztán magától értetődőnek tűnnek, vagy ilyennek tüntetik fel őket. Görbe szemmel tekintenek arra az impulzusra, ami más kérdések feltevésére irányul, vagy arra, hogy kitekintsenek magán a keretrendszeren; és csakugyan, minden jel arra a „tényre” látszik mutatni, hogy nem létezik más keretrendszer. A konzervatív tanulási elv rendkívül fontos mindazonáltal, amennyiben valóban folytatólagos identitásérzést biztosít az egyk generációról a másikra; megőrzi az információt, amit mások kezdeményeztek a maguk idejében.

A regeneráló és kreatív kezdeményező elv impulzusokon keresztül működik, melyek gyakran ellentmondanak a fennálló keretrendszereknek. De még itt, az újat és még nem próbáltat illető konzervatív megközelítésében is kreatív és biológiailag bölcs viselkedést tanúsít a faj. A konzervatív reakció elébe vág annak, hogy túl sok hirtelen változás következzen be a társadalmi rendekben vagy a vallási és kulturális területeken, ami enélkül azzal járhatna, hogy az összes ideát sietősen félrelökik, nem csak azokat, amelyeket már kinőtt a faj. A konzervativizmus emellett szükséges hajtóerőt biztosít az újítónak, akit részben az motivál, hogy a korábbi standardokkal szemben tevékenykedjen. Ha ezek túl gyorsan dőlnek romba, az új kezdeményező koncepciók teljes erejének nem lenne esélye arra, hogy a régi struktúrák hatálytalanításával bizonyítsa létjogosultságát.

Nem „a legrátermettebbek túléléséről” vagy a „küzdelem elsődleges szükségességéről” van szó, hanem egyszerűen arról, hogy bizonyos energiamódosulások következnek be; megváltoznak bizonyos egyensúlyok; hogy a konzervativizmus maga energiát épít fel, amit aztán az újító a maga céljaira használ. A kezdeményező elv mindig a változás irányába húz; az univerzumban eleddig ismeretlen vagy fel nem ismert jelentés felfedezése hajtja; a valóság és definícióinak újrafogalmazása, s így az, hogy újabb kapcsolatokba vonja a fajt magával a tapasztalattal.

A tudatos elme többé-kevésbé engedelmesen követi a tanulási folyamatokat, melyekre képezték, mert ezek a folyamatok korrekt útmutatókat adnak neki, melyek „működnek” a hétköznapi valóságban. A fiatal egyénnek gyorsan meg kell tanulnia, hogyan kezelje szülei világának valóságát, s így osztoznia kell elődeinek értékeiben és előfeltevéseiben. Ebben a birodalomban bizonyos impulzusokat biztonságosaknak tekintenek, másokat pedig veszélyeseknek. Ez bármely társadalomra igaz, függetlenül attól, hogy „primitív” vagy technikai kondicionálás jellemzi.

A tudatos elme azonban pusztán az a rész (az elmén belül), amit a faj bármely adott időben a világgal való mindennapi kapcsolatában használ. Más részeket tehát tudatosnak vagy normálisnak tekintenének más társadalmakban és korokban. De a számunkra ismerős fogalmak szerint a psziché minden körülmények között tartalmazza a faj potenciáljainak ismeretét, s így sosem hagyja, hogy megelégedjen pusztán a fennálló tudással. A konzervatív tanulási elv ellenében állandóan működnek a kezdeményező impulzusok: az aktuális minták vizsgálata; az általánosan elfogadottól eltérő kérdések feltétele – és új utak keresése, melyek elfogadható hidat képeznek a régi mintákkal: úgy vezetik be az új koncepciókat, hogy azok beleilleni látszanak a régibe.

Meg kell itt törni a képzést, ami előírt irányokba fókuszálná az impulzusokat: a kezdeményezőnek ki kell tanulnia vagy még inkább ki kell kondicionálnia önmagát, úgy, hogy emlékezzen arra, amit megtanult, de már ne fogadja el azt „igazságnak”; és már ne úgy reagáljon a tudásra, mint korábban. Így továbbra is használhatja a matematikai gondolkodást annak korlátozott módján, úgy számolva annak keretrendszerén belül, hogy 1 + 1 = 2. De a kétkulacsosság érzése nélkül felismeri azt is, hogy a „matematikai” igazság csupán azon a rendszeren belül igaz. Teljesen szabadon felderíthet tehát más koncepciókat, miközben gyakorlati ügyekben továbbra is hasznosítja a normál matematikát. A felszínen semmi sem változott. Ez a kis példa minden kísérleti területre alkalmazható.

Ez az oka annak, hogy gyakran az amatőr – és nem a specialista – találja fel vagy fedezi fel az új koncepciókat. A specialista nem képes arra, hogy kivonja [****] magát az elfogadott tudás hatalma alól, míg az amatőr épp eleget tud egy adott tárgyról ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel – de nem ismeri az elfogadott válaszokat, vagy azok még nem kötik meg őt.

A kezdeményező elv tehát impulzusokkal bánik; és a normálisan egymáshoz társított események szétválasztásával [*****], melyek egy adott kép megjelenítésére szolgálnak. Először a felszínre kell kerülniük a korábban korlátok közé szorított impulzusoknak; aztán meg kell lazítani az ideák fennálló asszociációit. Ezt követően a kreatív folyamat elkezdi abbéli munkáját, hogy – pszichés és mentális – csápokat bocsát ki, melyek végül valamilyen mértékben olyan képet állítanak össze a világról, ami szélesebb körű a korábbinál.

Mivel a konzervatív tanulási elv felállítja a maga tabuit, és mivel bizonyos pontig biztonságosnak és megbízhatónak bizonyult, a kezdeményező azzal kezdi, hogy kis léptékekben szabadítja fel az impulzusokat; teszteli őket, míg végül a felszabadított állapot elég tapasztalattal nem látja el. Vagyis túlmegy azon a ponton, ahol még értelme van a fennálló állapotoknak, és olyan eseményeket tapasztal, melyek nem illenek bele a hivatalos képbe. Hogy olyan képet tartson fenn elméjében a világról, mely támogatja, és hogy fenntartsa helyét a világban, az újítót ekkor az sarkallja, hogy találjon egy új rendszert, melyben van értelme a saját tapasztalatainak. Itt – a körülményeknek megfelelően – felderítőként tevékenykedik a faj többi tagja számára.

Temérdek alternatív valóságrendszert fogadhatna el a faj; a legtöbb személyesen felderített rendszer így történelmileg az útszélre esik, bár azért valamilyen mértékben hozzájárul a faj tapasztalatához, és megerősíti a kezdeményező elvet. Ugyanez érvényes az általános filozófiai, vallási és kulturális rendszerekre, de a kisebb változatokra is, mint amilyen egy új tudományos felfedezés vagy a cipőfűző megkötésének egy új módja.

E fogalmak szerint alig kezdte még el a faj felderíteni a mentális és pszichés környezetet; mégis sokkal szerteágazóbb ez a fejlődés, mint jelenleg tűnik – egyszerűen azért, mert a koncepcióink miatt úgy tekintjük át a történelmet, hogy a haladásra vonatkozó ideáinkat használjuk mércének. Becsukjuk a szemünket a „haladás” egyéb fajtái előtt, melyeknek semmi közük sincs az időbeli haladáshoz.

Maga a psziché alapvetően nem időben létezik, hanem meglovagolja azt; a fókuszszemélyiségen keresztül tapasztalja meg az időt. Amit tehát egy ponton mint elfogadott tudást tanulnak meg, teljesen figyelmen kívül hagyhatják egy másikon; amit egy korban haladásnak tekintenek, értéktelennek ítélhetik egy másikban.

A faj összességében mégis érintkezésben marad saját nagyobb valóságával az álomállapoton és a tudat módosulásain keresztül, melyek bennerejlően szabadok a tanulási kondicionálás alól. Ezeket a módosulásokat bátorítják vagy ellenzik a különböző időkben, de sosem kapcsolják ki igazán. Arra szolgálnak, hogy új adatok és nem-hivatalos tapasztalatok folytatólagos beáramlását adják meg a fajnak, és a lét más szintjeire nyíló ablakokként szolgálnak. Aktiválják a kezdeményező elvet, és érzékenyek a faj szükségletére. Más szavakkal, akkor nyílnak ki, amikor a fajnak pótlólagos meglátásokra van szüksége; ugyanúgy, ahogy – fizikai szempontból – bizonyos körülmények között aktiválódnak a szükséges hormonok.

Egy faj – bármely faj – bármely tagjának tapasztalata hozzáférhetővé válik a többi tag számára, akár aktiválják, akár nem. Relatív az ilyen információ pszichológiai láthatatlansága; azaz bármely adott társadalom szerveződési rendszereinek megfelelően válik pszichológiailag láthatóvá vagy láthatatatlanná. Ami a mi esetünket illeti, még akkor is a normál tudatos viselkedés támogató alapjaként szolgál az ilyen információ, ha „látens” marad.

Mivel maga a psziché nem időben strukturálódik, hozzáférhető a jövőbeli tudás. Nem annyira konkrét, meghatározott események tudása ez, mint inkább ezeknek az eseményeknek a formája; azaz a faj – mint egy óriási növény – érzett potenciálja felé növekszik, önmaga jövőbeli modelljeire reagál, melyek maguk olyan energetikai energiaminták, melyekre a faj aztán vagy fókuszálja figyelmét, vagy sem. (A strukturált ismert valóságban, ahogy azt értjük, az egyik valószínűség valósul meg.) A faj tehát pszichés szinteken kikémleli a saját jövőjét, mint ahogy bármely fizikai organizmus előre látja saját jövőbeli fejlődését, és afelé „növekszik”.

A különféle módosult tudatrendszerek beengednek olyan információt, amit korábban kirostált a szelektált tanulási folyamat: elfogadják a nem-hivatalos adatokat, és valamilyen mértékben módosul a tudat fő vonala. Ezután ismét a konzervatív folyamatok veszik át az irányítást; fenntartják az új szerzeményeket, míg ismét meg nem fordul a ciklus. Minden esetben a valóság különböző arcai esnek felderítés alá, és kerülnek fókuszba; mindegyik fejleszti az egyén és a faj különféle képességeit és kapacitásait.

A tudósok rövid és hosszú távú memóriáról beszélnek, de ezek maguk természetesen szelektív folyamatok – amiatt fontosak, hogy mit [milyen adatokat] nem idéznek vissza. A mikroszkopikus részecskék összes lehetséges kombinációjuk „memóriáját” tartalmazzák kódolt formában; ugyanúgy a sejtek is. Az agynak megvannak a kulcsai arra, hogy olyan memóriát szabadítson fel, ami nem a sajátja: olyan kulcsai, melyek a faj és a számára hozzáférhető tudás tárházainak nem-személyes memóriáját nyitják. Ezek a „kulcsok” azonban „más” tudatállapotokban rejlenek, mert a jelenleg elfogadott tudatforma automatikusan kizárja az ilyen adatokat: nem illik bele a korrekt szerkezeti „nyílásokba”.

A kezdeményező elv úgy működik, mint egy nyitott ajtó: mindig nagyobb információt tölt az emberi tudatba, s így a konzervatív tanulási folyamatok ellenében hat. A nagyfokú ihletettség állapotaiban – a legjobb körülmények között – módosulások következnek be, melyek következtében új képesség aktiválódik.

Ford.: Nic, 2008.

A fordító jegyzetei:

[*] „originality”

[**] „originating”

[***] vagy "szerkezetekben, elrendezésekben"

[****] „dissociate”

[*****] „dissociation”

Utolsó frissítés: 2008. 03. 28.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség