Oldalainkat jelenleg 38 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Levél Robtól: Nyílt levél a Seth-olvasókhoz

Robert F. Butts levele

Reality Change, 1995., nyári szám

„Persze – írta vissza nekem 1994. február 9-án Fairlight Lucia, a Reality Change szerkesztője –, szeretném, ha fényképeket vagy vonalas rajzokat mellékelnél Levél Robtól című írásodhoz. Nem növeli jelentősen a kiadási költségeinket, szóval emiatt ne aggódj.”

rw01

Végül is szavadon foglak kérdésemre adott válaszodat illetően, Fairlight, s egy bizonyos álom és annak személyisége – Mrs. Johnson – rajza köré szövöm ezt a levelet, amiről már régóta írni akartam. [1] Emellett bemutatom az 1979. március 28-i, kiadatlan, „törölt” vagy privát 843. ülés első részét; e rész magába foglalja Seth anyagát Mrs. Johnsonról, valamint a saját, Jane-ről és önmagamról készített jegyzeteimet. Jane akkor tartotta az ülést, amikor A tömeges események természete és az egyén 6. fejezetén dolgozott Sethtel. A levél meglepetéseket is tartalmaz. Ezek egyike, ami nem más, mint a saját mulasztásom, még ma is nagyon megdöbbent. Kétségkívül zavarba ejtővé tud bonyolódni a pszichés élet, különösen, amikor az ember újból meséli (bár, feltételezem, nem jobban, mint az élet bármely már része), de ebben rejlik nagy kreativitása is.

A nyitó jegyzetek jelzik, hogy gyakran láttam el előszóval az üléseket, függetlenül attól, hogy nyilvánosak vagy privátak voltak azok. Jane és én olykor megpróbálkoztunk azzal, hogy az itt érzékeltetett módon járjunk el az anyaggal, de gyakrabban fordult elő, hogy – a nyilvánvalóan velejáró kreatív gazdagság ellenére – egyszerűen nem volt rá „időnk”.

* * * * * * *

843. ülés: 1979. március 28., szerda, 21:23

(Seth szokás szerint az „entitásneveinken” – ahogy azokat nevezi – utal ránk az ülésen: Jane-t "Ruburt", engem "Joseph" néven emleget. Minden szót az ő kérésére húztam alá.

Az utolsó ülés, melyet Jane a Tömeges eseményekhez tartott, a 841. volt március 14-én, s a 6. fejezethez tartozott. A 842. nem könyvdiktálás. Ez sem az, bármennyire is szeretnénk, ha az lenne.

Ma délután 15:50-kor Jane elmondta nekem, hogy az imént kapott Sethtől egy meghatározást a kultuszokra. Amennyire tudta, elismételte: „...zárt, érzelmileg töltött mentális környezet, melyben az egyéniség jellegzetességeit szándékosan aláásták”. Majd egy kicsit később több anyagra is ráhangolódott, miközben a gyakorlatait végezte. Némelyik anyag párhuzamot vont a paranoiás egyén és egy hasonló ideákat dédelgető szervezet között. Az egyént mentálisan betegnek tekintenék, amiért azt gondolja, hogy a világ ellene van, de a szervezet hasonló hiteit gondolkodás nélkül elfogadnák, pusztán a társadalomban meglévő mérete és hatalma miatt.

Talán megjelennek majd egy napon ezek a Sethtől származó meglátások, a témát illető egyéb Seth-anyagokkal együtt.

Az anyaggal összefüggésben lásd a csatolt iratot, amit Jane írt március 26-án, melyben röviden vázolta azt a valószínű irányt, melyet Seth jár majd be a Tömeges eseményekben.

Míg arra vártunk, hogy Seth átjöjjön, felolvastam Jane-nek pár oldalt azokból a meglehetősen kusza jegyzetekből, melyeken a délután és este folyamán dolgoztam. Egy cikk indított a megírásukra, amit nemrég olvastunk egy nemzeti magazinban, s ami arról a nehézségről szólt, ami a férfiak és nők egymáshoz való alkalmazkodását állítólagosan jellemzi. Nagyrészt különféle negatív ideák torzított egyvelegének tartjuk a cikket.

Megkérdeztem, hogy Seth kommentálná-e a Mrs. Johnsonról szóló álmomat, amit öt hónappal korábban, 1978. nov. 5-én álmodtam. Megmutattam Jane-nek a Mrs. Johnsont ábrázoló kis ceruzavázlatot, amit még akkor készítettem. A héten sokat törtem a fejem azon, hogy miért nem találom írott beszámolómat az álomról. Azt hiszem, s ez növeli zavaromat, egyszerűen elfelejtettem leírni – de mivel olyan jól emlékszem az álomra, most elmeséltem Jane-nek. Nem kértem tőle, hogy ő maga értelmezze. Jane csak a vázlatot láthatta Mrs. Johnsonról, miközben elmeséltem neki az álmot; de annak ellenére, hogy csak e korlátozott grafikai és szóbeli elemek álltak rendelkezésére, Seth kitűnő, bár megtévesztően egyszerű értelmezésével jött át – mintha csak tegnap este álmodtam volna az álmot. Szép példa arra, hogy Jane-nek és Sethnek milyen sok szabadsága van ilyen esetekben a „szimultán idő” Seth-féle koncepcióján belül.

rw02

Tervbe vettem egy kis olajfestményt, ami a Mrs. Johnsont ábrázoló rajzon alapulna, s egy másik, sokkal nagyobb képet is róla, amit akkor nem rajzoltam le ugyan, de jól megőriztem az emlékezetemben.[2]

Jane éppen csak levette szemüvegét, könnyen transzba ment, s Seth máris elkezdte tárgyalni az álmot, aminek nagyon örültem. S azon nyomban egy felettébb szokatlan fejlemény történt az ülésen – ami újabb bepillantást nyújtott nekünk abba, hogyan működnek Jane saját asszociációi transzban és azon kívül. S az enyéim működésébe úgyszintén.

Suttogva:) Jó estét.

(„Jó estét, Seth.”)

Mármost. (Pauza.) Az álmodról és a rajzról.

Álmokban gyakran személyesíted meg a szelf részeit, s találkozol velük úgy, mintha csak először tennéd. Mrs. Pattersonod embertársaid iránti saját szeretetedet reprezentálja (gyengéd nyomatékkal), és mély részvétet fejez ki fajod ez időre jellemző helyzete iránt.

E jellegzetességek egy idős nő formájában testesülnek meg, akinek arca bölcsességről árulkodik. Mindazonáltal nincsenek karjai. Törődése, szeretete és megértése csak szeméről és arckifejezéséről látszik. Nem ölelheti át a világot, s ezért nincsen karja. Törődése és megértése emellett mentális jellegű, mivel saját legmélyebb érzéseid e tekintetben közvetetten, a művészeten és az íráson keresztül fejeződnek ki, nem pedig másokkal fennálló közvetlen kontaktus révén.

Vannak jelek arra, hogy karok találhatók a ruha alatt – de csak jelek, ugyanis te a világot, mondjuk, belső odaadással öleled át, nem pedig külső tettek révén. A nő egyedül van, sok üres szoba helyezkedik el mögötte, ami azt jelzi, hogy elkülönítetted magad korod viszonyának – társadalmi viszonyt értve ezalatt – sok világától, s azt, hogy egy ilyen megértéssel magányosság is együtt járhat.

Szükséges bizonyos mértékű viszonylagos elszigetelődés a világtól, ha meg akarod érteni az emberi állapotot. A nő mégsem gyenge, hanem erős, s nem is tudatlan afelől, hogy rejlik bizonyos irónia a helyzetben.

(21: 34.) Kérünk egy pillanatot... Azt hiszem, a Mrs. Patterson név onnan származik, hogy –

(„Nos, én Mrs. Johnsonnak hívtam” – emlékeztettem Sethet. Jane transzban rám bámult nagyon sötét, kékesszürke szemeivel, pillanatnyi csendben.)

Akkor kérünk egy újabb pillanatot... Ruburt asszociációs lánca egy régi dal miatt adta meg a Mrs. Patterson nevet. A „Johnson” [név] a nő erő-érzetét juttatja Ruburt eszébe, s mégis arról árulkodik, hogy szokványos a nő származása – a Föld személye ő, erőteljes személy a maga módján. S az asszociációiddal fennálló kapcsolatoknak az elhunyt Johnson elnökhöz van közük. Összes kellemetlen viselkedése ellenére megvolt benne a részvét erős tulajdonsága is, amit olyan nehezen tudott kifejezni. Próbálkozó korban volt országotok elnöke: féktelen volt, időnként tisztességtelen az ügyleteiben, de „közös gyökerek” jellemezték. A nő bizonyos tekintetben a másik oldala e képnek. A nő tulajdonságait használod pszichés f-ö-l-d-j-e-i-d (kibetűzve) védelmezésére.

Híján van fizikai természetű javaknak, jelezvén, hogy nem nyújtja ki kezét ilyen javak felé, hanem belső kezeit nyújtja ki (pauza) más gyümölcsökért. Az asztal és a szék az egyedüli fizikai tételek; az otthon valóságát reprezentálják, melyen belül minden egyes személynek boldogulnia kell. Nem tudtad volna ilyen jól leszögezni a magad számára ezeket a pontokat, ha férfi lett volna a képmás, mégpedig a beléd rögzült hitek miatt (60 évesen). A vázlat tehát csakugyan önmagad egy részét reprezentálja – mégpedig olyan részt, ami egészen jól megért téged, s ezt a formát öltötte az épülésedre.

Tartsatok egy nagyon rövid szünetet!

(„Köszönöm.”

21:44. „Sajnálom” – mondta Jane arra utalva, hogy a transzban Mrs. Pattersonra cserélte fel Mrs. Johnsont. Elmondta, hogy a Patterson-kapcsolás egy régi dalból fakadt – talán egy Beatles-címből –, a cím talán az „Oh, Mrs. Patterson”, vagy valami hasonló. [3] Kedveljük a Beatlest, de nem vagyunk szakértők sem dalaik címében, sem tartalmában.

Elmondtam Jane-nek, hogy érdekfeszítő volt a névváltás – sokkal érdekesebb, mint ha nem történt volna meg. „Sok szövevény lehetséges. Ha nem javítottam volna ki, Seth nyilvánvalóan Mrs. Patterson tekintetében értelmezte volna az egész álmot – mint hogyha, mondjuk, egy valószínű valóságról lett volna szó. Az eredmények ugyanilyen érvényesek lettek volna, s lefogadom, sok szempontból kapcsolódtak volna esetemhez, de eltérők is lettek volna egyúttal...” Megjegyeztem, hogy a vizsgálódás új területe nyílt meg váratlanul, amit nagyon gyümölcsöző lenne követni, ha lenne rá időnk. Ha belegondolok, mondtam, talán kevés hasonlóság lenne Seth két külön nevet érintő álomértelmezéseiben, bár ettől még mindegyik elemzés jó lehetne. Ami talán elvadult gondolat!

Visszatérés 21:55-kor, hogy még egy kis anyagot adjon az álomról.)

Minden egyes személynek van egy része, ami összefüggésben áll e képmás jelentésével.

A saját egyéniségednek megfelelően teremtődött és értelmeződött, de másokat is emlékeztetni fog arra, hogy önmagukon belül mindannyian birtokolják a tudást, részvétet és megértést, ami létezik, függetlenül attól, hogy kifejeződik-e szokványos fogalmak szerint, fizikai tettek révén, vagy sem.

(Pauza.) Kérünk egy pillanatot... Amikor az álom ilyen képmást nyújt neked, s a képmás objektiválódik, akkor természetesen önmagad új részét mutatod meg a fizikai világban, s fizikai kezeid révén fejezed ki az érzelmeket, melyeket máskülönben nem lehetne fizikailag kifejezni.

(22:01.) Mármost: Diktálás.

Az imént értelmeztem Joseph részére egy álmát, melyben képes volt meglehetősen mély természetű érzelmeket kifejezni, s hangsúlyozni akarom itt, hogy mindenekfelett kifejező (aláhúzva) faj vagytok.

Mentális világotok tele van olyan ideákkal és érzésekkel, melyek a megvalósulás felé özönlenek. Szükséged van arra, hogy kifejezd szelfedet – s teljességgel szándékosan ismétlem a „kifejezni” szót (mosollyal). Érezned kell, hogy szelf vagy, és hogy ki tudod fejezni ezt a szelfet a világban, amit ismersz.

(22:03. Úgy alakult, hogy a „diktálás” szó használatával Seth megadta a lehetőséget Jane-nek, hogy az ezután következő, kultuszokról szóló hosszú anyagot, amit Jane épp ma délután kezdett megszerezni tőle, belefoglalja a Tömeges eseményekbe – abba a könyvbe, amit mostanában alkotnak ketten. Lásd az üléshez tartozó nyitó jegyzeteimet.

Először azonban feljegyzem, mennyire meglep, hogy Seth milyen sok konnotációt tulajdonít az álomnak, annak ellenére, hogy tudom: nagyon jelentős az álom. Talán szeretem ugyan embertársaimat, gyakorta mégis úgy érzem, hogy ezt a szeretetet veszélyeztetik világunk eseményei, még ha teljesen elismerem is saját részemet abban, hogy a legbensőségesebb részletességgel segítek megteremteni ezt a valóságot. Seth talán tágabb nézőpontból beszél; Jane szerint gyakran teszi. Az álom talán egy újabb tükröződése a furcsa dichotómiának, amit gyakran érzek: az ember hevesen kikelhet ugyan a világ és az egyének viselkedése ellen általánosságban, de amint megismerkedik az egyénekkel per se, egyre nehezebb lesz nagyon vádolni őket, úgy tűnik: az ember túlzottan is belegabalyodik egyéniségükbe és emberi voltukba, életük erőibe (melyeket, meg kell hagyni, ők maguk teremtettek!), melyek gyakran konfliktusos, néha pedig iszonyatos irányokba rángatják őket.

Most pedig lásd aktáinkban Jane 1979. március 26-i írását, melyre az ülés elején utaltam, azzal az anyaggal összefüggésben, amit Seth ad ezt követően a kultuszokról.)

* * * * * * *

(Egy 1995 áprilisában hozzáadott megjegyzés: Itt a vége a 843. ülésből származó anyagnak, amit ebben a Levél Robtól című írásban közlök. Az ülés 22:36-kor ért véget. Amiatti kínomban, hogy „elfelejtettem” leírni álmomat, miután öt hónappal korábban (1978 novemberében) álmodtam azt, közvetlenül a 843. után nekiláttam, és megírtam a következő összegzést az álomról, s csatoltam az üléshez Mrs. Johnson egész alakos rajzával együtt, ami e levelet kíséri. Számos „fejképet” is (ahogy nevezem őket) rajzoltam róla. Szeretném megérni a napot, amikor kiadják őket.)

* * * * * * *

1979. március 28. Nagyon jól emlékszem erre az álomra, bár 1978. nov. 5-én álmodtam, és nincs kétségem a pontossága felől. Még ma is látom a színeit. Az álmot követő reggelen készítettem egy vázlatot Mrs. Johnsonról, az álom főszereplőjéről, s nyilvánvalóan leírást is szándékoztam róla írni később, a szóbanforgó vasárnapon. Valami rejtélyes okból nem tettem meg mindazonáltal – ahogy e héten felfedeztem, amikor elővettem a vázlatot. Gondolhattam volna azt, hogy elveszett az eredeti álomösszegzés, de álommásolatokból álló aktám, melyet elkülönített helyen tartok, szintén nem tartalmazza az álmot. Módfelett zavarban vagyok: milyen ironikus – milyen hihetetlen –, hogy olyan sokáig „elfelejtettem” leírni az egyik legmaradandóbb pszichés tapasztalatot! Ahelyett, hogy Seth segítségét kérném, s azt kockáztatnám, hogy esetleg leszid a mulasztás miatt, saját magam akarom mélyrehatóan tanulmányozni, hogy miért odáztam el a leírást – még ha mindvégig olyan élénken hordoztam is az álmot kreatív szememben.

Egy üres apartmanban voltam az álomban egy régi, viktoriánus típusú ház második emeletén, ami hasonlított ahhoz, ahol Jane és én laktunk a West Water Street 458. szám alatt a New York állambeli Elmirában. Az álom-apartman mindenesetre nagyobb volt. A konyhában voltam, de a helyiségben csak egy csupasz faasztal, s egy régi, egyenes hátú szék volt – és Mrs. Johnson. Rögtön tudtam a nevét. Terebélyes, idősebb nő volt, s háttal az asztalnak, velem szemben ült. Õszülő, de dús haja hátra volt kötve. A furcsa dolog az volt, hogy Mrs. Johnsonnak nem voltak karjai. Azaz, pusztán homályos jelük volt egy nagyméretű, padlóig érő, kifakult lila vagy ultramarinkék ruha vagy köntös alatt, amit kis, halványsárga virágminták pettyeztek. Nagyon tisztán láttam a hölgyet. Erős képzetem volt arról is, hogy áll, szinte lebeg az asztal és a szék előtt, itt is karok nélkül, s hosszú öltözete eltakarja lábait. Elevenebb volt, ahogy felfelé nézett, majd közelről szembenéztünk egymással, mely során nagy részvéttel egyenesen rám bámult. Világoskék-szürke szemei, melyeket mogyorószín pettyezett, szokatlanul tiszták és áthatóak voltak, ahogy kikémlelt rám barázdált, meglehetősen göröngyös arcából.

Mrs. Johnson mögött, főként, amikor „állni” láttam őt, egy olyan, üres hallba vezető nyitott ajtót vettem észre, amiről tudtam, hogy további, ugyanilyen üres szobákba vezet. Az apartman összes fala ártalmatlan, világos színű volt, ami kicsit hasonlított a törtfehérre, amivel Jane és én lefestettük a két apartman közül az elsőt, amit a 458. szám alatt béreltünk.

Nem folyt szóváltás Mrs. Johnson és köztem, s nem is cselekedtünk más azon kívül, hogy szembenéztünk egymással. Még így is nagyon hatásos érzelmi bemutató volt az álom.

S ha álomhölgyemnek, Mrs. Johnsonnak, aki iránt mély csodálatot és szeretet kezdtem érezni, megvan a saját valósága, ahogy Seth bizonyára fenntartaná, azon tűnődöm, hogyan és miként manifesztálódhat mások számára. És milyen formában? Nem kell mindig pufók, kicsi, öreg hölgynek lennie! Még csak az sem kell, hogy ugyanaz legyen a neve. Egy része akár állat is lehet – mint ahogy Seth egyszer azt mondta, hogy még van egy „kutya-töredéke” a Földön.

Tehát, még ha láthatóan én teremtettem is Mrs. Johnsont a saját álomállapotomban, a saját céljaimra, honnét származott a hajtóerő a teremtésre? Egészen én teremtettem Mrs. Johnsont, vagy csak a saját verziómat róla, hogy olyan részeimnek segítsen, melyeknek csak félig voltam tudatában, de szükségem volt arra, hogy többet tudjak meg róluk tudatosan? S gyakran tesszük ezt vajon? „Továbbadjuk”, mondjuk, az álomképzeteket vagy -személyiségeket, ahogy bármely más fajta eleven információval tennénk, legyen az kimondott vagy kimondatlan, fizikai vagy nem-fizikai? Nem látom be, miért ne tennénk. Milyen más szerepeket vagy szolgálatokat játszik vagy nyújt Mrs. Johnson? Összekapcsolódunk reinkarnációs tekintetben? Mi van, ha egy alakmásom ő, élő fizikai kortárs, aki valamelyik másik országban él? (Ez esetben talán sosem találkozunk, de ha megtennénk, mi történne közöttünk?) Csak a „jelen"-emből származik, vagy a „múlt”-amból, vagy a "jövő"-mből – vagy mindkettőből, vagy mindháromból? Vár engem a halálom után? Milyen más üzeneteket hozhatott, amiknek nem voltam tudatában, s mégis azok nyomán cselekedtem? Milyen más vigaszokat merítettem tőle, vagy fogok meríteni? Újra és újra spekulációimba, reményeimbe, kérdéseimbe, tudásomba bocsátkozom – és igen, álmaimba is!

Érdekfeszítő mulatságnak találom mindezt. A kérdéseimet illetően –- bármennyire szokatlanok is kétségkívül – talán az olvasóktól kapok majd néhány ötletet. De, ahogy Seth sokszor leszögezte, és ahogy az évezredek során ismert volt és vitatkoztak is róla, semmi sem létezik teljesen elkülönítve ebben a valóságban, melyet mindannyian együtt teremtünk. Nem hiszem már azt, hogy lehetséges igazi magány, miközben egyetértek azzal is, hogy könnyű szemantikailag gubancba kerülni az ehhez hasonló állítások esetén.

Mivel olyan pontosan tükrözte saját, meglehetősen zárkózott személyiségem alapvető elemeit, Mrs. Johnson fokozatosan ikonná fejlődött számomra. Mégis ironikus, gondoltam gyakran, hogy Seth anyaga élesebb fókuszba hozta Mrs. Johnson jelentését, mint amennyit saját magam tudatosan felismertem. Figyelemreméltóan megerősítette tiszteletemet a belső szelf határtalan kreativitása iránt. Azokra a folytonos kérdésekre is emlékeztetett engem, melyeket Jane és én tettünk fel arról, hogy legtöbben miért találjuk gyakran az álomanyagot olyan nehezen érthetőnek – néha olyan kaotikusnak, sőt, ijesztőnek –, ha egyáltalán emlékszünk rá. Jane a maga módján ugyanolyan tehetséges volt az álmok értelmezésében, mint Seth. Nem is egyszer bántam ezért, hogy nem vagyok képes megtenni az utolsó lépést a „szokványos" fizikai valóságtól azon a pszichés kapun át, ami a belső szelf és sokszintű tevékenységei teljesebb, intuitívebb és nagyobb képzelőerőről tanúskodó megértésére nyílik. S nem is egyszer vigasztaltam magam azzal, hogy visszaidéztem Seth megnyugtató szavait, melyek szerint egyetlen álom sem pazarlódik, veszik el, értelmeződik félre, hagyódik figyelmen kívül soha, hogy mindig örömmel fogadja a belső szelf, melynek szüksége van rá. Hozzáteszem, hogy úgy gondolom, a belső szelf időnként szándékosan teremti az álmot, melyről tudja, hogy választ ad majd szükségleteire.

Számos fejképet festettem Mrs. Johnsonról fatáblákra, de sosem éreztem úgy, hogy bármelyikük is „jó” lenne, s igazán „az” lenne. Úgy hiszem, más változatokat is festettem róla, melyek némelyike férfi, amit tudatosan nem ismerek fel, de tudattalanul, kreatívan, nagyon is jól tudok. (Ami azt illeti, véleményem szerint ugyanezt tettem Sethtel, Jane-nel és magammal is. Miért kellene hármunknak művészileg védetteknek lennünk?) Bárhogyan is legyen: Mrs. Johnson esetében talán a lehetetlent kísérlem meg, amikor statikus festménnyé próbálok meg lerögzíteni egy fizikai mozgást, a részvétteljes, mégis csendes mozgékonyság érzését, amit felettébb nehéz fizikailag megfesteni. De azon vagyok, hogy még egyszer megpróbáljam. Ezúttal életnagyságban, egész alakban, vásznon, amit az e levélben bemutatott rajza alapján mintázok majd meg. Te jó ég, 16 évvel ezelőtt rajzoltam ezt, de örülök, hogy kreatív szükségletem független az időtől!

Nagy élvezettel állítottam össze ezt a levelet, de nagyon kemény munka is volt egyúttal, és sokszor írtam újra egyes részeit. Ritkán sikerülnek olyanra az írásaim, amilyenre akarom. Vagy a festményeim. Gyakran tűnődöm: mennyire lehet sikeres az ember, amikor szavak révén közelíti meg az élet misztériumait? Vagy festmények révén? De vannak más aspektusok is, melyek Mrs. Johnsonhoz fűződp kapcsolatomból nőnek ki, s melyeket egy másik levélben szeretnék megtárgyalni. Ezek magukba foglalják az emberi és más életformák észleleteit a szépségről és annak rájuk jellemző használati módjait, a (belső és külső) szelf integritását és egyediségét, s még több más témát.

S végezetül: kitaláltam-e valaha is, hogy miért hagytam, hogy öt hónap is elteljen, mire megírtam álomösszegzésemet Mrs. Johnsonnal való találkozásomról? Felszínes és védekező feleletem az, hogy akkor írtam le, amikor készen álltam rá, de nyilvánvalóan más okok működnek ügyes válaszom mögött. Meghátráltam, és Jane vagy Seth segítségét kértem? Nem. Nem áll szándékomban, hogy ezzel zargassam Jane-t, ott, ahol ő most van, ez tehát azt jelenti, hogy csak magamat kérdezhetem – vagy Mrs. Johnsont. Sort kerítünk majd arra is. S Jane időközben bizonyosan sokat derül pszichés betyárkodásomon!

Ford.: Nic, 2005.

A cikk forrása: Butts, Robert F., A Letter From Rob: An Open Letter To Seth Readers, 1995., http://www.brassringbooks.com/rchange/rcsummer.htm#letterfromrob

A fordító jegyzetei:

[1] Forrásom nem tartalmazta az említett rajzot. A Sethneten találtam azonban egy Rodney O. Davidson által fényképezett Robert F. Butts-ceruzarajzot, ami megfelel Rob későbbi leírásának, így mellékeltem a bekezdéshez. A kép forrása: http://www.cafemuse.com/sethnet/Sethnet99_Robpix3.html.

[2] Mint ahogy a mellékelt képen látható, Robert F. Butts valóban festett később olajfestményt Mrs. Johnsonról. A kép forrása: http://www.cafemuse.com/sethnet/Sethnet99_Robpix3.html; a képet Rodney O. Davidson fényképezte 1999-ben a New York állambeli Elmirában tartott Sethnet Konferencián (Sethnet Conference).

[3] Nincs „Oh, Mrs. Patterson” című Beatles-dal, létezik azonban egy ehhez hasonló Beatles-dalcím: „Mrs. Robinson". Létezett továbbá egy Broadway-show "Mrs. Patterson" címmel, benne egy hasonló című számmal (1954; zeneszerző: James Shelton; szövegírók: Charles Sebree és Greer Johnson). Lásd: http://www.ibdb.com/production.asp?ID=2480

Utolsó frissítés: 2006. 06. 26.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség