Oldalainkat jelenleg 8 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Seth az agresszióról

Amikor igazán és teljesen önmagatok lesztek, nem bántatok másokat. Egyéni leszel és önmagad, de az, hogy igazán egyéni leszel, azt fogja jelenti, hogy nincs szükség arra, hogy bántsál mást.

(Sue megkérdezte Sethet, mennyire érvényes ez a gyerekek elfenekelésére.)

Mármost, nem gondoltál még arra, hogy írsz Kedves Abby-nek? [*]

([Sue:] „Ő nem azt a választ adná, amit én akarok.”)

Felfogásmódotokat tekintve nem erőszak. Mármost, társadalmi helyzetetekben, kultúrátok szokásait figyelembe véve és mértékletességet feltételezve nem erőszak, ha mértékletesen elfenekelnek egy gyereket, de ha pofon vágják, az erőszak. Eltérő jelentések társulnak hozzájuk.

Mindazonáltal még fenekeléshez sem kellene folyamodnotok, ha képességeitek legjavát nyújtva dolgoznátok a hitek természetével.

Tudom, hogy nem a gyerek elveréséről beszélünk, de kultúrátok fogalmai szerint egy pofon erőszakosabb lehet, mint az elfenekelés, és megalázóbb is a gyereknek. Kultúrátokban az arcával azonosítja egyéniségét a gyerek, és nem a fenekével. Ha tehát pofon vágjátok, vagy az arcába köptök, durva igazságtalanságot és nagy méltatlanságot [**] követtek el.

[*] Kedves Abby (Dear Abby): népszerű rovat, melyben Abigail Van Buren mindenféle témában hozzá intézett kérdésekre válaszol. (A ford.)

[**] Seth itt az „indignity” szót használja, ami ’méltatlanság, érdemtelenség’ mellett jelentheti még a következőket: ’sértés, megalázás’, sőt ’gonoszság, aljasság’. (A ford.)

ESP-ülés, 1974. június 18.

Októberben, azon a keddi napon, Dan, a tehetséges zenész, aki sokszor játszotta már a zenéjét és olvasta fel a verseit az osztályban, kifejezésre juttatta élesen szembenálló attitűdjeit a nemi szerepek és a kreativitás iránt. Dan férfi volt, és a férfiakat szerette; de agresszoroknak, pusztítóknak, érzéketleneknek látta a férfiakat. Művész volt és költő; mégis femininnek látta a kreativitást. Dan másfelől úgy hitte, nőnek lenni egyet jelent a biológiai megátkozottsággal. Beismerte, hogy gyakran érzi úgy: nem létezik, egyáltalán nincs is identitása. Dan kijelentéseinek nyomán jött át Seth néhány velős megjegyzéssel e vitában, melyet vég nélkül folytattunk agresszió és passzivitás, férfi és női, erős és gyenge témájában.

„Mármost… nem értitek a kreativitás nagyszerű agresszív löketét [*] – a cselekedetet, amit igényel” – közölte Seth. „Ez azért van, mert nem értitek a passzivitás természetét – ami agresszió, cselekedet, mely megengedi önmagának, hogy az események belső folyását kövesse. Gyengének gondoljátok a kreativitást, az erőszakot pedig erősnek, és nem értitek meg, hogy a születés, e fogalmak szerint, erőszak – ugyanis agresszív löket az egy új dimenzióba; abban pedig, amit ti passzivitásnak gondoltok, örömteli agresszió van.

Amikor az ’agresszió’ szót használjátok, automatikusan azt gondoljátok, hogy nem elfogadható. Úgy gondoljátok, erőszakot jelent valaki mással szemben, vagy háborút, vagy katasztrófát. Nem értitek, hogy legkisebb gondolatotok is – lévén cselekedet – agresszió azzal szemben, ami nem volt, mielőtt a gondolat volt. És hogy egy virág szirmai milyen passzívan tesznek agressziót a levegőn, ahogy kinyílnak.

Megkülönböztetéseket és elkülönítéseket tesztek oda, ahol nincsenek, mert ennyi jelentőséget és torzítást csatoltok egy általatok használt szóhoz!”

[*] Vagy: agresszív „velejét” („thrust”). (A ford.)

ESP-ülés, 1973., október, ?, in Sue Watkins: Beszélgetések Sethtel

Aznap éjjel járt az osztályban elsőként Joel és Alison Hess. Joel akkoriban háborúellenes szervezkedésekben vett részt a Cornell-en, s egy kis falusi templomban is prédikált az otthona közelében. Nagyon komoly embernek látszott, és a szünet alatt néhány nagyon komoly kijelentéssel hozakodott elő jóról és rosszról – főként a rosszról, meg arról, hogy hogyan uralják a jellegzetességei a világot.

„Az egyetlen reményünk, ha a jó emberek megfegyelmezik természettől fogva meglévő hajlamukat arra, hogy rosszat tegyenek” – szögezte le összegzésképpen.

„Ó… lószart” – feleltem megfontoltan. Joel és én azonnal heves vitába merültünk, amit (a többi osztálytag nagy megkönnyebbülésére) Seth mennydörgő hangja szakított félbe több indulatos szóváltás után.

„Mármost, a spontán szelf, a belső szelf, ha békén hagyják, jó dolog – kezdte, és félreérthetetlenül Joelre bámult –, és most nem fogunk belemenni a ’jó’ szó definíciójába! Ha békén hagyják, a belső szelf fenntartja tested funkcionálását, éles látásod; tökéletes egyensúlyban tart; életben tart. Öröm- és vitalitásérzést ad neked, és eltölt Minden, Ami Van örömével, ami – mint a legtöbben tudjátok – az én kifejezésem az Isten szóra!”

Öregem! Na, gondoltam, ez a fickó most jól megkapja – és még csak először jár az osztályban! Ha! Titkolt csalódásomra azt vettem észre mindazonáltal, hogy Joelt nem zavarta különösebben a dolog. …

„Békén hagyva tehát – mondta Seth – tökéletes teremtmény vagy – és egységet érzel a természettel. S amikor sétálsz az utcán, egységet érzel az ujjhegyeid és a levelek csúcsa között, a lábad és az alatta lévő járda között. Csak akkor támadnak nehézségek, ha belekontárkodsz a spontán szelfbe – és ezeket a nehézségeket, ha úgy tetszik, nevezheted rossznak.”

Joel elgondolkozva bólintott.

„Akkor – pontosan akkor – keletkezik a rossz, és most nem fogunk belemenni a ’rossz’ definíciójába, amikor nem ismered fel, hogy a belső szelf az öröm, vitalitás és kreativitás forrása!” – folytatta Seth. „Ezen a ponton, csakugyan, amikor kételyek lépnek be, akkor nem bízol magadban és a belső szelfben, ami fizikai képmásod formálja. Amikor nem fogadod el a spontán szelfet, úgy döntesz, elfogadsz bizonyos érzéseket, és megtagadsz másokat. S amiket megtagadsz, amiket nem tekintesz elfogadhatónak, azok felnövekszenek benned, míg erős töltésre nem tesznek szert; s ezek az elfojtott töltések egyénileg és en masse erőszakot okoznak!

És ha egyenlőségjelet akarsz tenni az ’erőszak’ és a ’rossz’ szó közé, akkor annak ez az eredete; ez pedig a spontán szelfet – a belső szelfet – illető bizalmatlanság, ami mindannyiótokban benne van.

„Mármost, látjátok, látogatóink vannak, én pedig mogorvának hangzom” – mondta Seth humorral, továbbra is Joelre bámulva. „El kell mondanom ennélfogva, mivel sokkal idősebb vagyok, mint bármelyikőtök, és sokkal halottabb is, mint a legtöbben, hogy ismerjétek fel és érzékeljétek a vitalitást, ami átáramlik ezen a képmáson [Jane-én]; és azt érzékelve ismerjétek fel, hogy ugyanez az energia hozzáférhető mindegyikőtök számára! Az örökséged – az öröm, spontaneitás és kreativitás öröksége – ez; használd hát! Ismerd fel önmagadban, és ne viseltess iránta bizalmatlansággal.”

„Nos – közölte Joel, amint Seth visszavonult –, azt hiszem, egyetértek abban, hogy az érzéseink elfojtása kirobbanó haraghoz vezethet, de úgy tűnik számomra, hogy ha ezt felismeri, az egyénnek iparkodnia kellene azon, hogy a jóságot kutassa magában, és csiszolja is egy kicsit – figyelembe véve a világ helyzetét, meg minden…”

Seth váratlanul visszatért; széles mozdulatai és kifejeződései úgy mozgatták Jane testét, hogy az nem igazán illett össze bokáig érő ruhájával és himbálózó fülbevalójával, ami humoros hatást keltett. „Találkozunk mi még!” – jelentette ki Joelnek mély, Peter Lorre-féle hangon.

Joel meglepődve felvonta a szemöldökét.

„Mármost, hallgass ide” – folytatta Seth azon a komor, erőteljes hangszínen. „Nem kell olyan keményen próbálkoznod. Ha bízol a belső szelfben, akkor úgy növekszel, ahogy egy virág nő. A virág megfelelően növekszik, de nem iparkodik azon, hogy növekedjen, s nem is mondja magának: ’Öt centit kell nőnöm, úgyhogy segíts nekem, holnapra virradóra!’ A virág van; megengedi magának a növekedést, s biztos a maga Van-ságában és benne Minden, Ami Van szellemében.

Mármost, ugyanolyan természetes a jóság, mint ahogyan a virág nő. Ha azonban megállna a virág, amikor lesüt rá a nap, és töprengeni kezdene, s így szólna: ’Várjunk csak! Balra növekedjek, vagy inkább jobbra kellene? Jó, hogy a nap lesüt rám, vagy túl könnyű út, hogy növekszem a napfényben, s így inkább meg kellene kísérelnem a sötétben nőni? Jobbra nőjek öt centit, vagy balra nőjek öt centit? Iparkodnom kell azon, hogy növekedjem! Ki kell fejlesztenem egy egót meg egy intellektust, és meg kell próbálnom elérni a napot, ami Isten, és keményen kell dolgoznom, mert ha nem iparkodom, nem teljesítek – márpedig nekem teljesítenem kell!’

Intellektuális, lelkiismeretes virágunk mellett ott van azonban egy idióta virág! S az idióta virág csak áll, érzi a napot az arcán, kibontja leveleit, és így szól: ’Ez a nap, és jó ez bennem; ez a növekedés szelleme, s én követni fogom, és szabad utat engedek neki; nem törődöm vele, hogy jobbra növök-e vagy balra, mert tökéletesen bízom a bennem lévő szellemben, s így tudom, hogy megfelelően fogok növekedni.’

S így is növekszik a mi idióta virágunk, és belülről növekszik ő. Tökéletes és erős, de ott van mellette a mi intellektuális és spirituális virágunk. És ez a virág így szól: ’Már megint! Délután három óra van, jönnek az árnyékok, s az árnyékok gonoszak, a nap pedig elhalványul, érkezik az éj, s az éj gonosz; töprengenem kell azon, hogy hogyan tudom a legjobban összegabalyítani ezeket az ellenségeket… könnyű elbukni ebben, nem használni a képességeimet, és nem növekedni!’

És tényleg, reggel felkel a nap, és mit látunk? Idióta virágunk teljes virágzásban sütkérezik a reggeli napfényben, másik virágunknak viszont ilyen az egyik levele [Seth leejtette kezét a szék karfájára], másik levele pedig ilyen [másik karja az ég felé meredt], s lehajtott fejjel még mindig a jó és rossz természetén töpreng, s nem hallgat a belső hangra… hanem egyfolytában kételkedő kérdéseket tesz fel: ’Hogyan járjak el? A napfényt fogadjam el, vagy az esőt? Vagy ezek gonosz erők?’ S egyre csak azt mondogatja magának, hogy növekedni nehéz, míg meghalni könnyű. Egyre csak azt mondogatja magának – metafizikai fogalmak szerint, mármost –, hogy jónak lenni nehéz, míg rossznak könnyű.

Márpedig ez tévedés!”

„Az idióta virágnak – kérdezte Joel szkeptikusan –, aki csak úgy áll ott, természetes módon, és elfogadja az osztályrészét, felelőssége-e, hogy megpróbálja felvilágosítani virágtestvérét, akit a jelek szerint fogva tart az összezavarodás?”

„Valóban – felelte Seth –, és a saját példája által teszi ezt, ugyanis a többi virág bizonyára felnéz, és így szól: ’Hogy" is van az, hogy virágtestvérem ilyen szépen növekszik a napfényben?’

Mármost, értsétek meg, hogy a hasonlat kedvéért beszélek így – mondta Seth –, és egyikőtöknek sem mondom azt, hogy az intellektus helytelen, vagy hogy nem kellene használnotok. Mint bármely más tanító, egyszerűen csak egy példát választok én is. De a mi idióta virágunk létezése önmagában is példa, ugyanis el fogom mondani nektek – a legegyszer?bb fogalmak szerint, ahogyan csak el tudom nektek mondani –, hogy bízhattok a belső, spontán szelfben. A ti fogalmaitok szerint Minden, Ami Van szelleme az. Ismeri a növekedés nyitját. Magzatból felnőtté növesztett benneteket, mégpedig az iparkodásotok nélkül, és anélkül, hogy minden pillanatban megálltatok volna, mondván: ’Jól növekszel? Megfelelően növekszik a bal lábujjam, vagy a rossz irányban nő?’ Ha lett volna beleszólásotok, sosem formálódott volna meg a test megfelelően: olyan sok időbe telt volna, míg elhatározzátok magatokat…”

„Még ha érezzük is a spontaneitás érzetét – folytatta Joel –, akkor is megvan a választási lehetőségünk arra, hogy azt szem előtt tartva reagáljunk?” [*]

„Együtt haladtok vele!” – válaszolta Seth. „Hacsak nem vagy gyermek, nem léphetsz be a Mennyek Országába! Hacsak nem vagy örömteli, hacsak nem élsz a szellemben bízva, nem vagy teljes. Kisgyermek vezeti majd őket, mert a szellem spontaneitása ismeri Minden, Ami Van-t… Minden, Ami Van nem méltóságteljes! Minden, Ami Van nem ’felnőtt’! Minden, Ami Van nem pompázatos! Minden, Ami Van van, és Van-ságában… kreativitás érkezik el. Teljes szabadságot engedélyezhettek intellektusotoknak, amikor lényetek spontaneitását követi.

Mármost, barátom – vigyorgott Seth Joelre –, Ruburt nincs elragadtatva az ötlettől, hogy a keresztény Bibliából idézzek, vagy hogy akár keresztény példákat használjak fel, de elmondom ezt neked: van egy idézet, aminek a mezők liliomaihoz van köze. [1] Mármost, amikor nem bíztok a spontán szelfben, olyanok vagytok, mint a liliomok a mezőn – megint előbukkant a virágunk –, akik hirtelen azon kezdenek aggodalmaskodni, hogy miért nem kapnak ételt, ruházatot, támogatás, menedéket; és hogy a tápanyagokat, melyektől létezésüket veszik, elvehetik tőlük. Abban kellene hinnetek, hogy támogat és fenntart benneteket… Isten, a ti fogalmaitok szerint: a vitalitás valamiféle szelleme vagy Minden, Ami Van. Amilyen mértékben nem bíztok ebben, megvonást foganatosítatok magatokkal szemben.

Mármost, ez az én azonnali válaszom neked ma este, kedves fiatalember, de rálelhetsz a saját válaszaidra… a saját spontán szelfedben, és úgy, hogy odafigyelsz Minden, Ami Van hangjára benned!”

Az osztály hallotta már korábban Seth „idióta virág”-hasonlatát, de úgy tűnt, új jelentéssel tölti fel a mai este, talán mert Joel olyan erőteljesen kezdte meg, amikor szembeállította egymással a jót és a rosszat. Éjfél utánig folytatódtak a viták: a virághasonlatok mind nagyon szépek, de mi a helyzet a zendülésekkel és a háborúkkal?… Viccelődött és gondolatokat cserélt az osztály arról, hogy milyen gyakorlati velejárói lehetnek annak, ha „idióta virágok” vagyunk: Azt jelenti ez, hogy csak úgy kimegyünk, és megteszünk bármely jó kis istenverte dolgot, amiben örömünket leljük, pokolba a konzekvenciákkal? Automatikusan rosszra utal a „bármely jó kis dolog, amiben örömünket leljük”? Automatikusan rosszak a „konzekvenciák”?

A következő hét a spontaneitás „konzekvenciáinak” új arcát tárta fel. Joel arról számolt be az osztálynak, hogy munkaidőben alva találta egy kollégáját egy fontos projekt közepén. Joel bevallotta, hogy kedve támadt fenékbe rúgni az alvó embert, noha racionálisan tudta, hogy ez nem a megoldás. Hogyan lehetne eljárni úgy, hogy az ehhez hasonló spontán érzéseket „nem-erőszakos” érzésekké változtassuk?

Seth átjött; kezdetben vicceket és szörnyű szójátékokat halmozott egymásra, majd végül közölte Joellel, hogy ne tagadja meg önmagának azt a részét, „aki ki akarta tekerni a másik ember nyakát”.

„Annyira megijesztett a gondolat, hogy azonnal letiltottad!” – folytatta Seth humorral. „Mármost, vegyük szemügyre azt a gondolatot, és azt, hogy miért rémültél meg tőle annyira. Azért rémültél meg tőle, mert megrémít az idea, hogy a gonosz hatalmasabb, mint a jó, és hogy egyetlen kósza erőszakos gondolatod fontosabb és hatalmasabb, mint a jó vitalitása… Izmaid megfeszültek, nőtt az adrenalintermelésed, [és] ki akartad tekerni a nyakát, de csak ott álltál, és ezt mondtad: ’Isten áldjon meg, kedves fiatal barátom, élj hosszú és boldog életet.’

Mármost, kedves fiatal barátunk telepatikusan pontosan tudja, hogy mit is érzel akkor!” – zúgta Seth. „Te vagy az, aki nem állsz kapcsolatban az érzéseiddel és érzelmeiddel ezen a ponton mindazonáltal; ugyanis ’spirituális fejl?désednek’ ezen a pontján te csak azt képzeled, hogy jóakaratú a kívánságod. Eredetileg elég dühös voltál ahhoz, hogy belerúgj.

Van valamiféle idea a fejetekben arról, hogy a jó gyengéd, és a rossz erőszakos, és hogy semmiféle erőszak nem lehet jó; ez pedig azért van, mert az elmétekben az erőszak és a pusztítás egy és ugyanaz. Mármost, ezt a hasonlatot követve, látjátok, a lágy hang a szent hang, a hangos hang pedig a gonosz hang, és… az erős vágy rossz vágy, a gyenge [vágy] pedig jó, úgyhogy félni kezdetek attól, hogy kivetítsétek az ideákat, vagy hogy kivetítsétek a vágyakat; azt gondoljátok ugyanis elmétek hátterében, hogy ami hatalmas, az gonosz, ami pedig gyenge, az jó, és meg kell védeni, a széltől is óvni, imádkozni érte, és könyörögni érte.

Ehelyett azt mondom nektek, hogy az univerzum jó univerzum… saját természetetek jó természet, és bízhattok benne… Légy tudatában a saját érzéseidnek [Joelhez, az alvó dolgozóval kapcsolatban]… ekkor, amennyire csak lehetséges, kommunikáld ezeket az érzéseket verbálisan, olyan módon, amilyet csak választasz. Használd a haragot a kommunikáció eszközeként; ez gyakran olyan eredményekhez vezet, melyekre nem is gondolsz, és a ti fogalmaitok szerint jótékony eredményekhez.”

A héten – s én úgy hiszem, Seth spontaneitással és a harag kifejezésével kapcsolatos szavaiból fakadóan – Ned élénk álmot látott, melyben mindent elsöpr?, irány nélküli dühöt érzett: mintha szó szerint szétvetné a gyűlölet. Egy patak mellett állt az álomban. Ahogy fölé hajolt, szép, sokszínű halat pillantott meg a fodros hullámokban. Egy szempillantás alatt beugrott a patakba, és rúgni kezdte a halat, míg hirtelen el nem apadt összes haragja és gyűlölete. Álomszelfje megkönnyebbüléssel ontott könnyeket, s ő hetek óta most először ébredt felfrissülve és nyugodtan.

A következő kedden Ned ízesen ecsetelte ezt a hal-álmot. „És a szart is kirúgtam belőle!” – mesélte vehemensen. „Aztán egyszerűen minden – felszabadult, kiengedett. Nagyszerű érzés volt! Olyan volt, mint – hű, mint hogyha felismertem volna, hogy belül is meg tudok szabadulni az egész zűrzavartól… elég ennyit tenni…”

Joel komor, helytelenítő arckifejezéssel hallgatta Ned álmát. „Egy dolog aggaszt” – közölte, félbeszakítva Ned értekezését. „Ha igaz, hogy valóságokat formálnak a gondolataink, és hogy az álmaink nélkülünk is folytatódnak tovább, vagy ha ez valamilyen gyámoltalan valószínű hal egy valószínű valóságban, akkor egyszerűen nem értem, hogyan rúghattad szét azt a szegény halat. Úgy értem, szerintem én nem akartam volna megölni, mert úgy gondolnám, felelősek vagyunk az életért annak minden formájában, vagy nem? Te meg itt a halon élted ki magad, rugdostad és megölted, erőszakosan.”

Az ember nem tudott nem emlékezni Joel alvó dolgozójára és arra, hogy éppen csak megúszta Joel bakancsát. De Ned, aki lágyszívű volt, különösen akkor, amikor állatokról esett szó, úgy bámult Joelre, mintha őt rugdosta volna szét, és nem az álomhalat. Látni lehetett, hogy’ ereszt le a vidámsága, mint egy gyerek kipukkadt lufija.

„De én –” – hebegte Ned. Arra gondoltam, mindjárt sírni fog.

„Mármost!” – kapcsolódott be Seth hangja. „Azért érkezem, hogy megvédjem Nedet és a szegény halat és Nedet, a szegény halat!”

Ned szemmel látható megkönnyebbüléssel mosolygott Sethre.

„Nedünk több okból választott halat, tudat alatt” – kezdte Seth. „Mindenekelőtt, a hal az ő része volt, amit az álomállapotban materializált. Valami egészen eltérőt reprezentált számára, mint a keresztény hal [nyaklánc], amit te [Joel] viselsz a nyakadon. Számos célt szolgált az álom. Lehetővé tette számára, hogy sokkal kevésbé erőszakos módon szabadítsa fel az agressziót, mint ahogyan a múltban tette volna. Mindazonáltal lehetővé tette számára azt is, hogy lássa saját agressziójának képét, ahogyan az elméjének tudatalatti szintjén létezett. Az agresszió, amitől félt, nem volt olyan terjedelmes, nagy, hatalmas, fekete és szőrös, meg ijesztő, amilyennek gondolta! Önmaga része volt ehelyett, és nagyon kicsi – halméretű, látjátok, amit könnyű péppé zúzni és szétrúgni!

Ebben az esetben a hal nem egy másik valóságbéli, valószínű hal volt; része volt… Ned saját energiájának. Mármost, sokkal jótékonyabb lett volna, ha ő [Ned] képes lett volna használni azt az energiát, önmaga részeként megtartani azt, és átalakítani konstruktívabb természetté. Az álom mindazonáltal megtanította neki, hogy a saját magán belül lévő erőszak nem nagy, nem fenyegető, és nem kell félni tőle. Szimbólumként tudta használni arra, hogy lássa, milyen kicsi az egész belső szelffel összehasonlítva, és hogy ennélfogva milyen könnyű megszabadulnia tőle…

Minden egyes egyéni életnek, minden életnek, megvannak a saját beépített mechanizmusai a veszéllyel szemben… Elkezdhetsz annyira félni az erőszaktól, hogy túlhangsúlyozod a hatását; és, ha megbocsátod nekem, eközben az ördög köntösét öltöd magadra. Látod, ugyanarról van szó, mint hogyha mindenféle pusztítási erőt egy hipotetikus ördögre vetítenél ki. Ugyanezt megteheted anélkül is, hogy felismernéd: mégpedig azáltal, hogy minden hatalmat az erőszak ideájába vetítesz; s ekkor úgy tűnik számodra, hogy az életnek nincs képessége arra, hogy megvédje önmagát, és hogy bármely kósza gondolat, mely erőszakról vagy katasztrófáról szól, azonnal visszaüt.

Szegény kis ártatlan virágotok: amikor esik, dörög az ég, és viharok jönnek, feltekint-e vajon a mi kis virágunk, mondván: ’Itt jön ez az ördögi villámlás és mennydörgés’? Nem gondolja, hogy a mennydörgés, a villámlás, a szél és az eső csak azért vannak ott, hogy jól megszorongassák! Felismeri, hogy az élet ereje és vitalitása ugyanannyira benne van a villámlásban, mennydörgésben és viharban, mint a napfényben, és van esze ahhoz, hogy felismerje: szüksége van az esőre, még ha a lehulló eső le is szakítja tán pár levelét. Sokkal nagyobb védelem alatt álltok, mint felismeritek!”

„Nos – szólt Joel –, azért egészen sebezhetőnek látszunk. Megint a hal jutott eszembe. Amikor azt mondod, hogy az idióta virág elveszítheti egy-két levelét, de még így is nagy védelem alatt áll, eltűnődtem – nos, Ned hala csak egy képzet volt, de mi van, ha valószínű halról van szó valamilyen valószínű valóságban? Miféle védelem alatt állt volna az a hal az én erőszakos tetteimmel szemben?”

Seth egy hosszú pillanatig Joelt fürkészte, majd komorrá vált a hangja. „Nos, először is – szólt –, számos dolgot meg kell értenetek. Némelyiket félreértelmezhetitek ezek közül, szóval kicsit könnyelmű vagyok ezek kapcsán az osztályban… de alapvetően nem tesztek erőszakot senkin. Alapvetően nem bánthattok semmit, de amíg úgy gondoljátok, hogy igen, addig abban a valóságban kell maradnotok.

Senki nem bánthatta a barátod halát, még akkor sem, ha élő lett volna, a ti fogalmaitok szerint. A ti vonatkoztatási rendszeretekben a ti fogalmaitok szerint egyetlen dolgot sem érhet bántódás anélkül, hogy elfogadná a bántalmat; anélkül, hogy vonzaná azt, és anélkül, hogy magára vonná azt; ugyanis vonatkoztatási rendszeretekben ti formáljátok a saját valóságotokat. Nemcsak az emberi lények formálják a valóságukat, hanem minden tudat formálja a maga valóságát.

Ez nem azt jelenti, hogy azt mondom, öljetek, öljetek, öljetek” – intett minket Seth. „Nem értitek az élet vagy az energia szent és sérthetetlen természetét, és hogy nem tudjátok rosszra használni azt. Gondolhatjátok, hogy rosszra használjátok, de nincs megengedve, hogy rosszra használjátok. Nincs megengedve, hogy pusztítsatok. Míg ezekkel a dolgokkal éltek, foglalkoznotok kell velük, és viselnetek kell a következményeiket. Ha öltök, és úgy hiszitek, hogy öltök, fejlődéseteknek ezen a szintjén viselni fogjátok azokat a következményeket, de ha azt gondolnátok, hogy akár csak egy tudatot is elpusztíthattok, ez nevetésre ingerelné az isteneket. Egyetlen virágmagot sem pusztíthattok el, nemhogy egy embert!”

Joel nem tűnt valami meggyőzöttnek. Az osztály – és Seth – kétségkívül sokszor felhozta még az erőszak, agresszió és következményeik témáját a következő években. 1973-ban például így felelt nyomatékosan Lauren DelMarie azon megjegyzésére, hogy „a gondolatok megrúghatják az embereket”.

„És ők [az emberek] vidáman visszarúgnának, ha gyakrabban rugdosnád őket, [és] nem lenne szükséged bombákra – egyikőtöknek sem!

Ha spontán módon kiengednéd a gyűlöletet, amikor érzed, nem lenne ez a túlzott teher, amiről úgy érezted, ki kell dobnod, vagy különben átkozott leszel! Nem lenne olyan nehéz a súlya a fejeden – vagy bármelyikőtök fején! A probléma nem az, amit a negatív gondolataidnak gondolsz, hanem a tőlük való félelmed.

Amint elkezdesz elfojtani, bizonyos mértékig minden érzelmet elfojtasz, és korlátokat emelsz, mert félsz önmagad valóságától. Ha nem tudod kifejezni a haragot, nem tudod kifejezni a szeretet sem – sőt, összekavarod egymással a kettőt!

Az egyetlen forradalom: a gondolat forradalma. A történelmetekben és nemzetetekben végbevitt egyedüli változások gondolataitok megváltozása révén mennek majd végbe, és nem erőszakos cselekedet révén… Nem változtathatjátok meg a világot kívülről, ugyanis belülről formáljátok azt.”

De a hal-álmáról szóló osztályülés drámai hatást gyakorolt Nedre. Később, mint mesélte, „otthonosabban” érezte magát önmagával, és képes volt látni, hogy micsodák valójában az ő felgyülemlett gyűlölködő érzései „a Rendszerrel” szemben, mintha a névtelen „ők” ugyanúgy létezne odakint, mint Ned hala, saját félelmeinek álompatakjaiban.

Hal-álmát követően két hónappal Nedet behívták katonaorvosi vizsgálatra – és alkalmatlannak nyilvánították. E tekintetben legalábbis véget értek rettegései és konfliktusai – s úgy tűnik, nem koincidencia, hogy a hal-agresszióval történt álombeli konfrontációját követően nem sokkal megszűnt az a csatatér, amit a sorozóbizottság autoritásaival teremtett magának. Természetesen semmi esetre sem ez volt az utolsó alkalom, amikor az osztály meghúzta a maga csatavonalait erőszak, béke, lojalitás és agresszió kérdésében.

1974-ben Jane mindannyiunknak azt a feladatot adta, hogy írjunk esszét, amiben megfogalmazzuk, hogyan gyakorolnak hatást a hiteink más emberekre, s hogy milyenek a reakcióik ránk mint egyénekre. Felolvastunk és megbeszéltünk néhány rövid írást (melyek zömmel nemi kötelékekről szóltak), de úgy tűnt, megint csak ugyanazokat a kérdéseket melegítjük fel újra. Személyes hitek készlete a szépség, vagy kulturális standardok készlete? Tényleg törődik a másik nem azzal, hogy kövér vagy-e, ha megfelelők a hiteid? Vagy ez kivétel? Az egész vita kezdett eléggé unalmassá válni.

Aztán Jed Martz felállt, és a feje tetejére állította a házat.

„Kevés igazolást láttam arra, hogy az USA beavatkozik Délkelet-Ázsiában, bármilyen alapot vizsgáljak is – etikait, gyakorlatit, elméletit vagy másmilyet” – olvasta fel hit-papírjáról (amit szerkesztett formában idéztem itt). „Elutasítottam Eisenhower elnök dominóelméletét (rosszul meghatározott fogalom). Ez okokból nem csigázta fel az érdeklődésemet, hogy teljesítsem a kötelességemet, és a fegyveres erőknél szolgáljam országomat. De nem voltam morálisan eléggé felháborodva ahhoz, hogy lelépjek Kanadába, sem hogy börtönbe vonuljak tiltakozásképpen… Utolsó főiskolai félévemben behívtak előzetes katonaorvosi vizsgálatra. Ez volt az – a nagy pillanat, amitől oly régóta rettegtem már. Ki kellett eszelnem egy cselekvési tervet. Arra gondoltam, hogy egészségügyi halasztást kérek a bevonulásra, mert kettős sérvem és idegbecsípődésem volt a hátamban, de tudtam, hogy jó egészségi állapotban vagyok, és nem fog működni ez módszer. Ekkor úgy döntöttem, eljátszom az őrültet. Sosem színészkedtem korábban, de azt tudtam, hogy meggyőzőnek kell lennem. Erősen hittem abban, hogy megúszom a sorozást, anélkül, hogy el kellene hagynom az országot, vagy börtönbe kellene mennem.

Ugyanakkor hívtak be, mint egyik barátomat, Willie-t, a Tűzoltót. Egész éjjel fennmaradtam, és hajnali ötkor felöltöztem. Borostás voltam. Napszemüveget húztam, rózsaszín pólót, skarlátvörös overált. Nem viseltem cipőt, sem zoknit, és szakadt kabát volt rajtam. Ruházatomhoz és a személyemhez a következők nagylelkű segítségét vettem még igénybe: vágott seb, sár, ketchup, ecet; alkohol, vizelet és más különféle szokatlan kozmetikai szerek bedörzsölése. Felszálltam a vonatra, a többi utas meg csak egyet pislantott vagy szippantott az irányomban, és máris a kocsi másik végébe húzódott. Szag tekintetében kimagaslott a többi közül egy Leucoderm nevű, bőrbetegség elleni krém. Fel akartam vásárolni a vállalatot, és szabadalmaztatni a terméket mint garantált sorozásriasztót… Kaptam néhány hátborzongató pillantást Willie szüleitől [amikor a házához értem]. ’Itt van a barátod, pizsamát visel, és nincs rajta cipő’ – közölték.

„Amikor odaértünk a sorozóbizottság várószobájába, Willie azt mondta, ne figyeljek, amikor szólítják a nevem, hanem menjek oda az íróasztalhoz a papírjainkért, miután már mindenki lement. Bekerültünk egy terembe, ami tele volt íróasztalokkal, s én háromhoz is leültem… A közelben lévő összes íróasztalról összeszedtem a ceruzákat, úgyhogy a többieknek nem volt ceruzájuk, míg nekem kilenc is volt… Úgy töltöttem ki a kórtörténet-űrlapot, hogy pipát meg keresztet rajzoltam az összes nem és az összes igen négyzetbe. Rá is firkáltam a lapra, és bal kézzel írtam, szóval el sem tudtam képzelni, hogyan tudnak majd kihámozni az egészből valami értelmet. Kipipáltam az olyan kérdéseket, mint a homoszexuális hajlamok, ágybavizelés, visszatérő hallucinációk, kábítószerrel való visszaélés, stb. Aztán be kellett vinnünk az űrlapokat egy terembe, ahol le kellett vetkőznünk az alsónadrágunkra (amit én kényelmesen nem viseltem), és kaptunk egy kis celofánzsákot, hogy abban cipeljük az értékeinket.

Bementem a terembe, s miközben mindenki felakasztotta a ruháját, és beállt a sorba, én csak álltam ott, és a mennyezetet bámultam.

Egy idő után odajött valaki, és megkérdezte, mit csinálok; én meg átnyújtottam neki a papírokat a celofánzsákkal a tetejükön, és rámeredtem. Azt mondta, vegyem le a ruháimat, én meg csak meredtem rá megkövülten, és ráztam a fejem, hogy nem. Odavittek egy orvoshoz, aki megpróbált rávenni, hogy menjek be a pszichiáterhez; tiltakoztam, hogy halálosan félek tőlük. Végül engedtem… A pszichiáternek hosszú haja és bozontos bajusza volt, úgyhogy arra gondoltam, lehet, hogy átlát rajtam; de a padlóra meredtem, egyszer se néztem rá, és alig hallható hangon beszéltem. Azt vizslatta, amit kipipáltam: a homoszexuális hajlamokat. ’Közösült valaha is férfivel?’ Mire én: ’Nem; akarok, de félek.’ Megkérdezte: ’Voltak valaha is hallucinációi?’ Mire én: ’Ködöket láttam – meg színeket.’ ’Kábítószerezik?’ ’Néha.’ ’Most kábítószer hatása alatt áll?’ ’Nem.’ Ez megrökönyödést váltott ki belőle. Nehezen tudta elhinni, hogy ez a normális viselkedésem! Voltam valaha pszichiáternél? ’Nem, félek, hogy bántani akarnak engem.’ Végül visszaadta a papírjaimat, miután kitöltött egy jelentést; elolvastam, miközben kisétáltam a termeken: ’visszahúzódó, összefüggéstelen, sötét szemüveget visel, élénk hallucinációkról számol be.’

4-F-et kaptam: nem alkalmas semmilyen katonai szolgálatra, pont. Azért meséltem el ezeket az incidenseket, hogy személyes módon illusztráljam, hogyan lehetnek az embernek olyan hitei, melyek gyakorlati, fizikai fogalmak szerint sikeresnek bizonyulnak.

Egyébként hazafiasnak érzem magam az egész kapcsán, mert éreztem, hogy karriert futnék be a katonaságnál, ha bevonulnék.”

A legtöbb osztálytag természetesen visítva röhögött Jed higgadt felolvasása közben. Amikor Jed befejezte az esszét, nyugodtan nézett körbe a szobában; kerek, ártatlanul szeplős arcán parányi jel sem utalt érzelemre.

„Ó, Jed” – szólalt meg végül Florence MacIntyre a helytelenítéstől eltorzult arccal. „Hogyan voltál képes ennyire lealacsonyítani magadat? Hogyan színészkedhettél így?

„Jaj, ne már!” – kiabált valaki vissza, de Jed csak megvonta a vállát, mint aki nem veszi fel a támadást. „Nem éreztem úgy, hogy lealacsonyítom magam” – felelte. „Úgy éreztem, hogy a sorozás és a háború meg az az egész már inkább lealacsonyítás, és arra nem voltam hajlandó.”

„Egyszerűen nem értem, hogy egy olyan intelligens személy, mint te, hogyan alacsonyodhatott le eddig” – jelentette ki Florence. „Hogyan – úgy értem – hát nincs semmi méltóságérzésed? Vagy egyáltalán semmi lojalitásérzésed az országod felé?”

„De igen, úgy gondolom, van” – felelte Jed. „Épp ezért tettem.” Többen is Jed védelmére siettek a szobában; kevés (hangos) megjegyzés hangzott csak el Florence-szel egyetértésben. Parázs vita dúlt. Az izgalom a tetőfokára hágott. Minden oldalon vörösre váltak az arcok a dühtől. Mindenki egyszerre üvöltözött. Jane jórészt csendben hallgatott.

„Az volt a véleményem, hogy eléggé bűzlik Jed attitűdje” – emlékszik vissza Harold Wiles (bár akkor nem mondott valami sokat). „Úgy vélem, sokkal több erőfeszítést fejtett ki azért, hogy kimaradjon a szolgálatból, mint amennyit akkor fejtett volna ki, ha bevonul! Csak arra emlékszem, hogy alapvetően visszataszítónak éreztem a módszereit, az attitűdjét, és amin keresztülment.”

Ahogy arra számítani lehetett, amint egyre hangosabbá váltak a hangok a szobában, Seth lerántotta Jane szemüvegét, és az egész hangzavart elvágta megjegyzésével: „Mármost!”

Nagy precizitással a kávézóasztalra helyezte Jane új, nagyis szemüvegét. „A ti estétek volt ez. És még mindig a ti estétek” – kezdte. „De amikor az összes fiatal férfi megtagadja, hogy öljön a béke érdekében, és amikor az összes nő megtiltja emberének, hogy öljön a béke érdekében, és amikor felismeritek, hogy nem jön el béke ölés révén, és hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és amikor teljesen eltöltenek benneteket a béke gondolatai, akkor vége lesz a háborúnak! De amíg lesz férfi, aki háborúzik a béke érdekében, addig lesz háború. És amíg lesz nő, aki arra tanítja fiait, hogy menjenek háborúba a béke szeretete miatt, addig lesz háború.

Ti alkotjátok meg világotokat. Amikor a béke ideáival népesítitek be világotokat, akkor növekszik majd a béke. Amikor az agresszió gondolatait gondoljátok, agressziót vonzatok, és ezt húzzátok ki másokból is a mindennapi kapcsolatokban, valamint a nemzetek részéről is.

Amikor nem értitek meg önmagatokat, azt, amit nem értetek, másokra – barátokra és munkatársakra – vetítitek ki, s aztán félni kezdtek attól, amit nem értetek, nem értvén, hogy az a saját félelmetek. És ugyanezt teszitek nemzetként más nemzetekkel. Nincs más mód a béke biztosítására, csak az, hogy minden ember, minden ember leteszi a fegyverét.”

„De hát úgy viselkedett, mint egy őrült!” – vetette közbe dühösen Florence.

„Csakugyan őrültségnek látszódhat a tette. Idióta viselkedésnek a világban, amit ismertek!” – felelte Seth. „De nagyon is épeszű viselkedés ez. Barátunk itt [Jed] nem volt képes megugrani az akadályt. Nem tudott kreatív teljesítményt kihozni abból, hogy háborúba megy. És azt mondom neked – Seth közvetlenül Haroldhoz fordult, aki addig meg sem szólalt –, hogy ha az ő korában lennél, és ugyanabban a háborúban, te a magad módján, de ugyanezt tetted volna! Valódi kreatív törekvéssé változtattad volna, és segítettél volna vezetni azt a generációt!”

„Sosem értettem meg igazán, mit akart Seth ezzel a megjegyzéssel” – mondta Harold hét évvel később.

„Nos, ha az én fiam lenne Jed, teljes mértékben szégyenkeznék miatta” – közölte Florence hajthatatlanul. „Úgy neveltem fel a fiam, hogy értse, mi a lojalitás és a méltóság, és hogy teljesítse a kötelességét, amikor szükséges! Hogy legyen felelősségérzete! Sosem akartam, hogy megjátssza az eszetlent!”

„Ha épeszűség a halálba vezetni fiaitokat, akkor én inkább mindennap eszetlen volnék” – mondta neki Seth. „De nem azért mondom ezt, hogy kipécézzem Firenzei Hölgyünket [**]. Ugyanis a magatok módján, és eltérő körülmények között, de gyakran ugyanilyen az észjárásotok [mint Florence-é]. És sokan gondoljátok úgy még mindig, hogy csendesnek és méltóságteljesnek kell lennie a békének, izgalom pedig csak ott található, ahol nincs béke… gondoljatok tehát arra, hogy miképpen érvényes Firenzei Hölgyünk gondolkodása a sajátotokra, tevékenységetek és gondolkodásotok egyéb területeikre.

Egy pontot le akarok szögezni: agresszív energiát igényel, hogy szétküldjétek a béke gondolatait és érzéseit. Tehát teljes mértékben téves az agresszióról alkotott ideáitok. Az agresszió cselekedet, s a béke kifelé sugárzott gondolatai agressziót igényelnek, valamint örömöt és vitalitást… a békére való törekvés ugyanolyan természetes, mint egy virág törekvése arra, hogy felnőjön a talajból. Mármost, folytassátok.”

Jane kijött a transzból, és elkezdtük megismételni neki Seth szavait, amennyire csak tudtuk. „Azt mondta, hogy Jednek igaza volt, amikor olyan őrülten cselekedett” – magyarázta az egyik lány. „Azt hiszem, azt mondta nekünk, hogy tartózkodjunk az er?szaktól.”

Seth azonnal megjelent újra. „E fogalmak szerint létezésed maga is erőszakot tesz a levegőn. Örömteli erőszakot!” Seth és Florence egymásra mosolyogtak; utóbbi csendesen ült, bort kortyolgatott, arca vörös volt és feszült.

„Nem értitek meg Firenzei Hölgyünk pozícióját – közölte Seth –, s közben ti magatok ugyanezt a gondolkodást használjátok más területeken, ez pedig ebben áll: tegyük fel, hogy a mi drága amerikai srácaink úgy döntenek, hogy nem harcolnak. De tegyük fel, hogy a mi drága orosz vagy kínai srácaink nem jutnak ugyanerre a döntésre. Akkor hát nyitva hagyjátok magatokat – tehát vagy szembenéztek a fenyegetéssel, vagy gyengék vagytok! Tehát – gesztikulált Seth ismét Florence felé – meg tudom érteni a pozíciódat.”

„Az elmémben olvasol, Seth” – jelentette ki Florence. „Épp most gondoltam arra, hogy remélem, Seth megmondja az ellenségnek is, hogy tegyék le a fegyvert.”

„Mármost – válaszolta Seth csendesen, komolyan – az ’ellenségnek’ nincs jobban szüksége Sethre, mint nektek, hogy megmondja nekik: tegyék le a fegyvert. A saját belső szelfjükre van szükségük. És ha az egyik oldal leteszi a fegyvert, akkor a másik fel fogja ismerni, hogy nincs szükség fegyverekre.

Nem érthetitek meg ezt most, én mégis elmondom nektek: eljut másokhoz, hogy ti mint ország ennyire belefeledkeztek a fegyverekbe, és materializálódnak a saját gondolataitok, s háborúkat teremtetek az elmétekben, melyeket aztán húsotokkal és véretekkel kell megharcolnotok. S egyetlen vércsepp sem folyik… mi ne folyna először az elmédben, mindannyiótok elméjében!

És nincs más mód arra, hogy béke legyen, mint a békébe vetett hit. Ahogy itt beszélek, mások is beszélnek más országokban, mint ahogy más id?kben is tették. Ti pedig nem figyeltetek! És mivel nem figyeltetek, továbbra is teremtitek azt a valóságot, amivel rendelkeztek. És ahogy megteremtitek azt a valóságot a világban, amit ismertek, az időben, ahogy azt értitek, újra és újra visszatértek – a csatatéren elesett fiak nőkként születnek most meg, akik aztán úgy nevelik drága fiaikat, hogy a régi história ismétlődjön megint.

„Úgy tesznek tehát veletek, amint ti tesztek. S olyan a világotok, ahogyan gondolkodtok. Gondolataitok másolata a valóság, mellyel rendelkeztek. Ha nem tetszik a világ, meg kell változtatnotok a gondolataitokat, és semmiféle külső manipuláció nem változtat jottányit sem tapasztalatotok ábrázatán, ha nem változtatjátok meg álmaitokat és gondolataitokat!

Ti teremtitek a hegyeket. Ti teremtitek a testeteket. Ti teremtitek az évszakokat, a kontinenseket, a folyókat. Ti teremtitek – Seth ekkor lenézett Renée Levine-re és Stewie Gould-ra – Renée mosolyát, s a kezet, melyen Stewie feje nyugszik. S a háborút és a csapásokat, az összes csapást, melyek üldözni látszanak az emberiséget – háború és szegénység – ti teremtitek ezeket.

A ti világotok ez. Akkor hát változtassátok meg – most!”

Míg az osztály megpróbálta képbe hozni Jane-t Seth megjegyzéseiről, kicsapódott a lenti főkapu, és lépéseket hallottunk felfelé a hallból. Meglepetésünkre Florence fia, Dan MacIntyre lépett be az ajtón, és ült le anyja mellé. Dan már rég járt az osztályban; most ráadásul már majdnem 23.00 volt. Ahogy Dan hallgatta a magyarázatokat az elhangzottakról, nyugtalanul fészkelődni kezdett. Végül meglehetősen félénken néztek egymásra, ő meg az anyja.

„Mi folyik itt? Mit mondtál nekik?” – kérdezte Dan jólelkűen.

„Nos, Florence, mondd el neki” – szólt Jane.

Florence megköszörülte a torkát. „Csak azt mondtam nekik, hogy én arra tanítottalak, hogy legyen felelősség- és lojalitásérzeted az országod felé, ez minden” – közölte.

„Mi!?” – tört ki Dan megdöbbenésében. „Úgy érted, ezzel az őrült háborúval kapcsolatban? Komolyan beszélsz? Felejtsd el! Sose mennék. Semmiképp!”

„Dan-iel!” – kiáltotta Florence rémülten, de Jane szemüvegét azonnal meglengette a levegőben egy sethi kéz. „Legyen ez lecke a számodra, azzal összhangban, amit korábban mondtam!” – mondta neki.

„Akkor is azt akarnám, hogy legyen méltósága” – felelte Florence remegő hangon.

„Miféle?” – kérdezte Seth.

Florence lenézett a kezeire, és nem válaszolt.

„Egy virágnak van méltósága!” – folytatta Seth gyengéden. „Neked van méltóságod! Neki [Danielnek] van méltósága! Van méltósága, nem számít, mit tesz, és neki [Jednek] is volt méltósága, amikor idiótának színlelte magát!”

Seth visszaült a székében, és csukott szemekkel el?re-hátra hintázott egy darabig, mielőtt folytatta volna. „Amíg hisztek az agresszióban és a haderőben, ebben az országban, olyan személyeket választatok meg, akik hisznek az agresszióban és a haderőben, és akik reagálnak rá, s így tesznek az emberek az összes többi nemzetben is” – mondta. „Sajnálatos módon egyenlőségjelet tesztek agresszió és erő közé, így hát féltek békés embert megválasztani. És az összes többi ország ugyanígy érez, úgyhogy ők is félnek békés embert – akármilyen eszközzel – hatalomra helyezni. Világhelyzetetek tehát egyéni hiteitek eredménye en masse.

Mármost, amikor egyénileg hisztek a békében, és amikor már nem hisztek abban, hogy a jó gyenge, a gonosz pedig erős, akkor, ami az országot illeti, olyan embereket helyeztek majd hatalomra, akik hisznek a béke aktív természetében. És, ismétlem, nincs más válasz.

Én – mint ahogy ti is – alapvetően független vagyok a testtől. De a ti fogalmaitok szerint, és csak a ti fogalmaitok szerint, van ügyetek – fizikai ügyetek, aminél figyelembe kell venni az időt és a helyet, amit megteremtettetek. És amíg hisztek abban, hogy harcolnotok kell a békéért, el fogjátok veszíteni az ügyeteket.

Tágabb fogalmak szerint nagyon is jól tudjátok, hogy nem semmisíthettek meg egy tudatot. És mindazok, akik meghalnak a háborúban, már a bekövetkezése előtt jól tudják, hogy meg fognak halni. De azért fizikai fogalmak szerint ki kell bontani mindezt, ugyanis a fizikai létezés lényege épp az, hogy felismerjétek: anyaggá válnak a gondolataitok, mialatt itt vagytok, és az anyag sebezhető lehet. És így közvetlen tapasztalat révén megtanuljátok, mi történik, amikor teljesen szabadjára engeditek az agresszióról szóló gondolataitokat és érzéseiteket. Elmondtam ezt már a [A személyes valóság természete című] könyvemben.

Egy művész festhet képet egy háborúról, ti pedig megnézhetitek, és akár az is lehet, hogy remekmű. De ti sokdimenziós teremtők vagytok! És amikor háborús képet teremtetek, akkor szenvednek az ecsetvonások, ugyanis ti vagytok az ecsetvonások. Valódiak a fegyverek, valódiak a sebesülések is. De kitűnő reprezentáció – kitűnő sokdimenziós, kreatív kísérlet!

Ha nem tetszik a tájkép, akkor megváltoztatjátok az ecsetvonásokat. És kitörlitek az olajat. Új festményt alkottok.

És most kellemes, jó estét kívánok, áldásaim, meg minden!”

Miközben az osztály kivonult Jane nappalijából, Florence odament Jedhez, és közölte vele: „Nem arról van szó, hogy nem kedvellek, mert kedvellek. Csak arról, hogy nem értem, hogyan voltál képes minderre.”

„Oké a dolog” – felelte Jed; arckifejezése semmit sem veszített az este folyamán szelíd szívélyességéből. „Nem bánom. De én sem értem igazán a kifogásaidat, azt hiszem.”

Nem vagyok biztos benne, hogy Florence, Jed, Harold, Daniel vagy bármelyikünk valóban megértette volna aznap este Seth megjegyzéseinek teljes következményeit, de a lényegéről megint ki lettünk tanítva Jane egyik utolsó óráján – valójában már egy „nem-órán”, amit 1975 júliusának egyik szombat estéjén tartottunk. Ekkor vetette fel Seth, hogy kezdjük mondogatni magunknak: „biztonságos univerzumban” élünk.

Biztonságos univerzum? Tényleg létezne ilyesmi gyakorlati fogalmak szerint a Bomba korában?

„Mármost, ilyen vagy olyan mértékben, de mindannyian hisztek abban, hogy az univerzum nem biztonságos, és hogy ennélfogva védelmi berendezéseket kell állítanotok ellene” – mondta Seth azon a nyári estén. „Mármost, az egyvonalú, hivatalos, számotokra ismerős tudat így szól: ’A világ nem biztonságos. Nem bízhatok benne. Nem bízhatok a tapasztalás körülményeiben sem, és a saját létezésem körülményeiben sem. Nem bízhatok magamban. Ránézhetek egy mókusra, és örvendezhetek, de nem nézhetek magamra örvendezéssel, mert lám, tele vagyok romlottsággal, bizonyos mértékben gonosz vagyok, és el kell rejtenem magam. Nemcsak mint önmagam vagyok gonosz, hanem romlott és selejtes fajból származom, apám is, anyám is romlott előttem, s én magam elé, a jövőbe küldöm ezeket a tragikus fogyatékosságokat; s ennélfogva meg kell védenem magam, és védelmi berendezéseket kell állítanom, amiképp csak képes vagyok rá, hogy megvédjem magam egy olyan univerzumban, amiben nem tudok bízni, és hogy megvédjem magam egy olyan szelftől, ami gonosz és selejtes.

Teljes civilizációtok és világotok van, ami ezekre a hitekre épült, melyeket az imént adtam meg nektek: hogy az univerzum nem biztonságos; hogy olyan ellenségektől kell megvédenetek magatokat, akik kívülről érkeznek; s – ami a legrosszabb – olyan ellenségektől, akik belül vannak. Így hát csakugyan kényelmetlenül érzitek magatokat, és saját korlátokat emeltek, s amilyen gyorsan és ahogyan csak tudtok, úgy futtok az ellenségek elől, akik egy egyvonalú, hivatalos fajtájú tudat eredményei.

Amíg hiszel abban, hogy olyan univerzumban tartózkodsz, ami fenyegetést jelent, meg kell védened magad tőle. Amíg hiszel abban, hogy a szelf selejtes, hogy a faj átkozott és gonosz, önmagadtól is meg kell védened magad, és hát hogyan bízhatsz akkor a psziché hangjában?

Amikor pedig azt mondom neked: ’Légy spontán’, hogyan is merészelnéd megtenni ezt a lépést, amikor a spontaneitás nyilvánvalóan táptalaja az összes kéjvágynak, az összes szenvedélynek, az összes gyilkosságnak és az összes gyűlöletnek, melyek számodra egészen nyilvánvalóan bennerejlők az emberi szívben? Így hát ezt mondod: ’Megpróbálok spontán lenni, de hogyan lehetek? Hiszem, hogy én jó vagyok, de hogyan lehetek jó, amikor olyan fajból származom, ami gonosz?’

Megpróbálod állítani: ’Az univerzum biztonságos’, de aztán megnézed a televízióban a híradót, vagy elolvasod az újságod, és így szólsz: ’Micsoda hazugság ez? Hogyan lehet az univerzum biztonságos, amikor általános gyilkolászásról, háborúról, csalásról és kapzsiságról olvasok? Hogyan lehetek önmagam, hiszen ha önmagam vagyok, nem az lesz-e, hogy csak még több olyan iszonyatot szabadítok a világra, amit a környezetemben látok; hiszen az emberi természet biztosan nem tud megváltozni, az emberi természet pedig gonosz. Nézd, milyen gonoszul bánt eddig a bolygóval, melyben létezésemet bírom; azután mondd, Seth, hogy legyek spontán. Mit kérsz hát tőlem, és hogyan bízhatok így ebben a kontextusban saját pszichém autoritásában, mondván: „Márpedig én jó vagyok?”’

A hivatalos tudati vonal egy világot formál maga köré, s te észleled és megtapasztalod azt a világot, az pedig mindig azoknak a hiteknek az eredményeit mutatja majd neked, melyek bennerejlőek a hivatalos tudati vonalban. Míg e hivatalos tudati vonalnak szenteled magad, mindig ugyanolyannak látszik a világ: gonosznak, katasztrofálisnak, kárhozatra ítéltnek, akár nukleáris pusztítás, akár egy lényegi isten nagyobb ítélete révén következik ez be.

Az egyvonalú tudati szakasz szükséges volt; az okokat megadta Ruburt [a Pszichés politika és a Kalandok a tudatban című művekben]. De e szakasznak megvolt a maga hajtóereje. Olyan kihívásokat állított, melyeket nem lehetett megoldani abban a tudati szakaszban, és melyek automatikusan más tudatosságszálakba vezettek. Csak akkor lehet értelmük ezeknek az ellentmondásoknak. Csak akkor mondhatjátok, egyénileg – és most figyeljetek –: ’Biztonságos univerzumban élek.’

Nem kell azt mondanotok: ’Az univerzum biztonságos’, ugyanis ez a jelenlegi szinteteken csak felháborít benneteket! Azt mondjátok ehelyett: ’Biztonságos univerzumban élek’, s így is lesz. S a védelmi berendezések, melyeket a fenyegetések ellen állítatok, összeomlanak majd, mert nem lesz rájuk szükség. De biztonságban vagytok, ártatlanok vagytok, és tudatára ébredhettek ennek az ártatlanságnak.

Amikor… szakítatok a hivatalos, egyvonalú fajtájú tudattal mint a valóság kritériumával, magatokkal viszitek majd, mint egyetlen képet, vagy mint egyetlen nézetet; talán mint egy tájképet, amit már láttatok valahol – egy szép tájképet, amit szerettek! De nem a teljes kép lesz ez. Ki kell lépnetek a képből, miközben szeretitek, és gyöngéden tartjátok a kezetekben.”

[1] Máté 6:28-29: „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” (Sue Watkins jegyzete; a fordítást a Biblia Szent István Társulat-féle kiadásából vettem át; lásd http://www.kereszteny.hu/biblia/showchapter.php?reftrans=1&abbook=Mt&numch=6)

[*] Angolul: ”Even though we feel the sense of spontaneity,” Joel pursued, ”do we have the option to react in view of it?” Valakinek egyéb ötlete a fordításra? (A ford.)

[**] Lady of Florence (Florence: Firenze) (A ford.)

Sue Watkins: Beszélgetések Sethtel

Az osztály korábban az er?szakról és az agresszióról, a félelemről és haragról, bűnről és bűnhődésrűl beszélgetett. „Az erűszak erűszakot nemz. A béke nemzi a békét” – intett minket Seth korábban. Hipotetikus szituációkat szőttünk az elképzelés köré, mely szerint a hitek formálják a valóságot, és hogy sosem igazolható az erőszak. „Ja, de mit tennél, ha egy erőszaktevő jönne a házadba, és elkapná a feleséged?”- kérdezte Warren Atkinson. „Kínáld meg egy csésze kávéval!” – kacarászta valaki. „Nem, tényleg. Mit tennél? Hagynád, hogy inkább menjen csak, és erőszakolja meg a feleséged, mintsem hogy erőszakot kövess el?” – folytatta Warren kissé indulatosan. „Úgy értem, hogyan tarthatod nem igazolhatónak az önvédelmet?” Warren felesége, Camille, ránk vigyorgott. „Ó, testvér” – sóhajtott.

Seth ekkor olyan szavakkal csatlakozott a beszélgetéshez, melyeket hallottunk már korábban. „Ne légy olyan ingerült!” – mondta Warrennek. „Gyengéd emlékeztető: te formálod a saját valóságod. Ha az ajtódhoz jön egy erőszaktevő, akkor a saját félelmeid, haragod és agressziód vitte őt oda. Kisugároztad az érzéseidet, ő pedig vette őket. A feleséged azt akarja, hogy megerőszakolják, vagy te akarod, hogy megerőszakolják. Van ok – nincsenek véletlenek.”

ESP-ülés, 1973 január, ?, in Sue Watkins: Beszélgetések Sethtel

„Időről időre elmondtam már nektek az osztályban, és az egészet elmondom újra… Ruburt is elmondta már: ti formáljátok a saját valóságotokat” – mondta Seth 1969 őszén az egyik órán. „Ti formáljátok a világot, amit ismertek, és ti formáljátok a saját képmásotokat. És semmi sem igazolhatja az erőszakot. Mármost, egyszerűnek hangzanak a szavak. Egyikőtök sem fogadta el őket teljesen, csak amennyiben másokra alkalmazhatók.

Magadra kell alkalmaznod őket. Önmagadba kell tekintened, alkalmaznod ezeket az igazságokat, és tanulnod belőlük. Nem elméleti ideák. Valóságok.

Ezeknek az igazságoknak megfelelően működtök, akár felismeritek, akár nem. Nem elég hallgatni [engem]: önmagadba kell tekintened. Nem elég játékokat játszani. Nem elég futó pillantást vetned magadra… egyetlen motivációra tekinteni… elfogadni az elfogultságot.

Akarod tudni, mi a szabadság? Akkor elmondom neked. A szabadság az a belső felismerés, hogy egyén vagy, hogy valóban te teremted a valóságod; hogy valóban megvan a szabadságod – és az örömed és a felelősséged – arra, hogy megformáld a fizikai valóságot, melyben élsz. Akkor meg tudod változtatni a valóságot. Akkor szabadon tudsz mozogni…

Nem vagy szabad, amikor azt mondod: ’Mindenkinél működik az idea, csak nálam nem; az én szimptómáimat valami más okozza; és amikor én erőszakos vagyok, másmilyen szabályok érvényesek. Mindenki más formálja a fizikai valóságát, csak én nem; az én valóságomat átöröklés vagy a környezet okozza. Minden más nemzet, minden más nép formálja a saját erőszakát, és felelős a saját szörnyű állapotáért, kivéve az én népemet – ők rendesek! Bármi problémájuk van, azt más, felettük álló hatóerők okozzák!’

Ekkor nem néztek szembe önmagatokkal egyénileg vagy népként. Arra vagytok szánva, hogy fizikai állapototokra tekintsetek, összehasonlítsátok azzal, amit akartok, és azzal, hogy mi jó – és hogy ennek megfelelően változtassatok a belső szelfen. A világban lévő bármely gonosz a saját belső rendellenességeitek szimptómája, és az a feladata, hogy elvezessen benneteket a meggyógyításukhoz.

Szépség, erő és öröm van abban, ha magatokra tekintetek, és szabadság a rabságból. És remélem, hogy amikor végzek veletek mindannyiótokkal, megízleltek valamit abból az örömből és szabadságból! Nem kapjátok azt meg egy könyvtől. Nem kapjátok meg úgy, mint a csokoládétokat [valamilyen édességre mutatva az asztalon], vidám dobozba csomagolva. Nem kapod meg úgy, hogy kivételeket teszel. Nem kapod úgy, hogy azt mondod: ’Én vagyok a kivétel a szabály alól!’ Nem kapod meg úgy, hogy elfutsz magad elől. Úgy találod meg ezt a szabadságot, hogy megtanulsz befelé tekinteni, és úgy, hogy felismered: te teremted a valóságot, amit ismersz.

Nincsenek kivételek e szabály alól. Sikereiteket és kudarcaitokat egyaránt ti magatok teremtettétek. Bárcsak megértenétek; ez az az igazság, ami szabaddá tenne benneteket.

ESP-ülés, 1969. ősz, ?, in Sue Watkins: Beszélgetések Sethtel

Mindig is kreatívan használod az erőszakot. Még akkor sem tudsz destruktív lenni, amikor próbálsz. Emellett mindazonáltal magaddal teszed időközben az erőszakot, amit teszel. Része vagy Minden, Ami Van-nak – az egész természetnek, amit ismersz és tapasztalsz, az általad ismert világnak; még annak az általad ismert világnak is része vagy, ami nem tetszik. Ha letéped egy légy szárnyát, te magad vagy kevesebb. Ha szándékosan, mármost, vagy rosszindulatúan, rálépsz egy hangyára, akkor rosszindulatod mértékéig önmagadra lépsz egészen tudatlanul. Mindig is kreatívan használod az erőszakot, de ha nem érted meg ezt – és jelenlegi fejlettségi szinteden nem érted meg –, akkor bármely erőszak: magaddal szembeni erőszak. Ez mindegyikőtökre érvényes, ugyanis amikor az erőszak fogalmaiban gondolkodtok, a rosszindulat vagy agresszió fogalmaiban gondolkodtok. Mindannak ellenére, amit az ember tesz, semmiféle pusztítást nem tud véghezvinni valójában – de amíg hisz a pusztításban, addig abban a mértékben minimalizálja, hogy mi ő, és keményebben kell dolgoznia, hogy használja a kreativitást.”

ESP-ülés, 1970. november 3. (in 933. ülés, Álmok, „evolúció”, értékkiteljesítés, 2. kötet)

Ford.: Nic, 2005–2006.

Utolsó frissítés: 2006. 01. 21.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség