Oldalainkat jelenleg 48 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Seth a karácsonyról

A júniusi köhögést talán elintézik egy nevetéssel, és gyorsan elfeledkeznek róla. Az influenza-szezonban azonban sokkal gyanúsabbnak minősül, ha valaki köhög – és ilyen körülmények között azt gondolhatja az ember, főleg egy gyatra hét közepén: „Különben is, ki akarna holnap kimozdulni itthonról?”

Szó szerint elvárják tőletek, hogy influenzával ágynak essetek. Sokféle probléma elleni menekülésre szolgálhat mentségként a betegség. Sokan szinte tudatosan tudatában vannak annak, hogy mit tesznek. Mindössze annyit kell tenniük, hogy figyelmet szentelnek a szuggesztióknak, melyeket oly bőségesen nyújt nekik a társadalom. A testhőmérséklet emelkedik. Az aggodalom oda vezet, hogy száraz lesz a torok. A szunnyadó vírusok – melyek addig nem okoztak kárt – most aktiválódnak.

[...]

Az influenza-szezon természetesen keresztezi a karácsonyi ünnepeket, amikor a keresztényeknek azt mondják, hogy legyenek vidámak, és [kívánjanak] társaiknak – legalább gondolatban – boldog visszatérést a gyermekkor természetes csodáiba. [Azt is mondják nekik, hogy] fejezzék ki hódolatukat Isten előtt. A kereszténység mindazonáltal kusza, szomorú [*] mesévé vált; összefüggései nagymértékben eltűntek. Az ilyen vallás elszigetelődik a mindennapi élettől. Sok egyén nem tudja egyesíteni hite és érzései különféle területeit, és karácsonykor részlegesen felismeri a tudományos hitei és vallásos hitei közt létező óriási szakadékot. Képtelennek találják magukat arra, hogy megbirkózzanak egy ilyen mentális és spirituális dilemmával. Ennek gyakran pszichés depresszió az eredménye, melyet elmélyít a karácsonyi zene és a reklámok, a vallási emlékeztetők arra, hogy a faj Isten képmására lett megalkotva, valamint az egyéb emlékeztetők arra, hogy az ily módon kapott test képtelen vigyázni magára, és természetes áldozata a betegségnek, katasztrófának.

A karácsonyi időszak tehát az emberi reményeket hordozza társadalmatokban, az influenza-szezon pedig félelmeit tükrözi, és a kettő közötti szakadékra mutat rá.

Az orvos egyúttal magánember is, így csak szakmai képességei tekintetében beszélek róla, ugyanis általában a tőle telhető legjobbat teszi abban a hitrendszerben, melyen társaival osztozik. E hitek nem önmagukban léteznek, hanem – természetesen – vallásos és tudományos hitekkel összefonódva, tűnjenek bármennyire is elkülönültnek. A kereszténység hagyományosan Isten büntetéseként kezelte a betegséget, vagy Isten által küldött megpróbáltatásnak, melyet sztoikusan kell tűrni. Bűnös teremtménynek tekintette az embert, akin foltot ejtett az eredendő bűn, s aki arra kényszerül, hogy orcája verejtékével dolgozzon.

A tudomány máig is egy közömbös univerzum véletlenszerű termékének látja az embert; olyan teremtménynek, aki szó szerint híján van az értelem valamilyen központjának; ahol is a tudat olyan fizikai mechanizmus eredménye, mely csak úgy történetesen jött létre, és melynek nincs valósága e struktúrán kívül. A tudomány legalább máig is következetes e tekintetben. A kereszténység azonban hivatalosan arra kéri a szomorúsággal teli gyermekeket, hogy legyenek jókedvűek, a bűnösöket pedig arra, hogy leljenek gyermeki tisztaságra; arra kéri őket, hogy olyan Istent szeressenek, aki egy napon majd elpusztítja a világot, és aki pokolra fogja ítélni őket, ha nem imádják.

Azok közül, akik ilyen, egymással konfliktusban álló hitek harapófogójában vergődnek, sokan esnek áldozatul fizikai betegségeknek főként a karácsonyi időszakban. Bármely városban gyakran a templomok és a kórházak a legnagyobb épületek, s az egyetlenek, melyek vasárnap is nyitva tartanak anélkül, hogy ehhez külön városi rendeletért kellene folyamodniuk. Nem választhatjátok el privát értékrendszereteket az egészségetektől, s a kórházak gyakran profitálnak abból a bűntudatból, melyet a vallások neveltek bele embereikbe.

Olyan vallásokról beszélek most, melyek olyannyira összefonódnak a társadalmi élettel és a közösségi ügyekkel, hogy az alapvető vallásos integritás minden érzése elveszik. Az ember természeténél fogva vallásos teremtmény.

[...]

Az ember egyik legerősebb tulajdonsága a vallásos érzés. A pszichológia azon része ez, mely felett a leggyakrabban siklanak át. Természetes vallásos tudással születtek meg. Ruburt Egy amerikai filozófus halál utáni naplója: William James világszemlélete című könyve nagyon jól elmagyarázza ezt az érzést. Verbális fogalmakra lefordított biológiai spiritualitás ez. Így szól: „Az élet ajándék (és nem átok). Egyedi, értékes teremtmény vagyok a természeti világban, ami mindenütt körülvesz, megadja életszükségleteimet, és arra a nagyobb forrásra emlékeztet engem, melyből én magam és a világ egyaránt megjelenünk. Testem gyönyörűségesen illeszkedik környezetéhez, és, ismétlem, abból az ismeretlen forrásból érkezik hozzám, mely a fizikai világ összes eseményén keresztül megmutatkozik.”

Ez az érzés megadja a szervezetnek azt az optimizmust, örömet és örökösen bőséges energiát ahhoz, hogy növekedni tudjon. Bátorítja a kíváncsiságot és a kreativitást, s spirituális és egyúttal természeti világba is helyezi az egyént.

A szervezett vallások mindig olyan kísérletek, melyek az effajta érzés kulturális fogalmak szerinti újradefiniálására irányulnak. Ritkán járnak sikerrel, mert túl szűkké válnak koncepcióikat tekintve; túl dogmatikussá, s a kulturális struktúrák végül túlsúlyba kerülnek a bennük lévő finomabb tartalommal [**] szemben.

Minél toleránsabb egy vallás, annál közelebb kerül e belső igazságok kifejezéséhez. Az egyén mindazonáltal olyan privát biológiai és spirituális integritással bír, mely része az ember örökségének, és mely valóban bármely teremtmény joga. Az ember nem lehet bizalmatlan saját természetével szemben és bízhat ugyanakkor Isten természetében, ugyanis Isten az ember szava saját lényének forrására – és ha ez a lény romlott, akkor Istenének is annak kell lennie.

[*] Más lehetséges fordítás: „rossz, siralmas, szánalmas”. (A ford.)

[**] Más lehetséges fordítás: „lényeggel”. (A ford.)

A tömeges események természete és az egyén, 814. ülés, 1977. október 8.

Képzelj el egy különböző színű karácsonyfa-lámpákból álló zsinórt; az összes lámpa egy adott fán ragyog. E lámpákból álló sorban bármely lámpa [*] kialhat úgy, hogy a többi továbbra is fénylik. Ismerős számodra az elrendezés.

Képzeletbeli készletünkben azonban sok ilyen zsinór van, s amikor egy fény [*] kialszik, „az” szinte automatikusan megjelenik egy másik zsinóron. Mármost, általánosságban szólván, a fények bármely adott zsinóron egyszerre égnek, kivéve azokat, melyek hébe-hóba kialszanak.

Tégy úgy, mintha nagyon kicsi lennél, és olyan lassan mozognál a fa körül, hogy egyszerre csak egy fényt látsz. Úgy tűnik tehát, hogy az egyik lámpa a másik előtt létezik, és mindegyik olyan ragyogó a fókuszodnak, hogy eltakarja az előtte és utána lévő lámpákat. De lehet valami halvány emléked a lámpáról, melyet korábban „láttál”, így ezt gondolod: „Aha, az az égő, amit látok, az életem, de biztos vagyok benne, hogy régen más életet éltem – és talán előttem is van egy másik.” De hacsak nem lépsz jó távol a fától, nem fogod felismerni, hogy a teljes lámpákból álló zsinór egyszerre létezik. Nem fogod megérteni azt sem, hogy amikor egy fény kialszik egy szálon, valahol máshol megjelenik a fán egy másik szálon.

Ha még kisebb lennél, akkor úgy tűnhetne, hogy bármely adott égő önmaga egyáltalán nem is állandó fényt bocsát ki, hanem hullámok sorozatát, és bármely adott hullámmal azonosíthatnád az életed; nagy távolságot lehetne észlelni az egyik hullám és a következő közt.

(Pauza 23:20-kor.) Egy efféle sorozat megtapasztalása teljesen eltérő észlelési fajtákhoz vezethetne, melyben végtelenségek (pauza) léteznének (pauza) a saját skáláján belül. (Zárójelben: A sorozatnak meglennének a saját fajta végtelenségei.)

(„Egyes számban, hogy ’skáláján’, de többes számban a ’végtelenségek’?” – kérdeztem. Jane Sethként egyetértően bólintott.)

Egy fát behálózhatnák a lámpák, melyek mindegyikének megvannak a maga sajátos [hullám]sorozatai. Azok az emberek, akik a fát állították, egyetlen karácsonyfát tapasztalhatnának, míg más tudatok, melyek az eltérő sorozatra vannak ráhangolódva, végtelen generációkat tapasztalhatnának – és az ő észleleteik teljesen olyan legitimek lennének, mint azoké a lámpanézőké, akik a fát emelték.

Ez nem feltétlenül a legjobb analógia, de le akartam szögezni, hogy a különféle tudatossági skáláknak megvannak a saját végtelenségeik, tűnjenek bármennyire is végeseknek.

Az úgynevezett lélek nem kapcsolódik tér- és időbeli mérethez és tartamhoz, kivéve annyiban, amennyiben ragaszkodik ahhoz, hogy e kontextusokon belül tapasztaljon.

[*] Seth mindkét esetben a „light” szót használja, mely egyaránt jelenthet ’lámpá’-t és ’fény’-t is. (A ford.)

Az „ismeretlen” valóság, 2. kötet, 740. ülés, 1975. február 26.

Ne gondoljátok, hogy túl mesterkélt a karácsony. A ti civilizációtokban, amikor megengeditek neki, a bennetek lévő gyermekhez beszél. Fogadjátok el a gyermeket, és leljétek örömeteket a mítoszban, hiszen a mítosz mögött igazság van, az igazság pedig az, hogy újraszülettek. S az igazság az, hogy a belső szelf igenis rendelkezik egy gyermek rácsodálkozásával. [*]

Más történetek is keringtek ezekről az igazságokról, de az igazságok megmaradnak. Pán istennek ugyanolyan nagy az érvényessége, mint Krisztusnak. Változnak a nevek; változnak a történetek, hogy megfeleljenek ideáitoknak és civilizációtoknak. Mármost, nekem jobban tetszik Pán, aki mágikus flótán játszik a vidéken, és bort iszik, mint Krisztus, aki arra született, hogy keresztre feszítsék. De ez az én ideám; ti választjátok ki a sajátotokat.

Az összes mítosz mögött ott van a valóság. Egy gyermek rácsodálkozásával [*] születtek, hogy új képzetben alakítsátok át a világot újra. A karácsonynak a szelf újjászületését kellene reprezentálnia. A Seth beszél-t Te beszélsz-nek kellene nevezni. Hallgassatok hát önmagatokra.

Divatos Buddha és a keleti vallások fogalmaiban gondolkodni. És nem divatos a csecsemő Krisztusra gondolni például. Tehát „vágod” a témát, ha Buddháról gondolkodsz, és „nem vágod”, ha könnycseppet mersz ejteni, amikor karácsonyi dal hangzik fel. S mégis, ugyanarról a dologról van szó. Továbbra is olyan hitrendszerekkel és mítoszokkal foglalatoskodsz, melyeket a korokon át elfogadtak. És mindegyiknek megvan a maga érvényességi foka és torzítási foka.

A Mikulás – hohó! – viszonylag ártalmatlan, figyelembe véve, amit vallásaitok tettek. Ha rossz vagy, nagy adag szemrehányást kapsz, és finomságot, ha jó. De mi a helyzet egy olyan istennel, aki azt mondja, hogy ha jó vagy, akkor a mennybe kerülsz, és ha rossz vagy, egy egész örökkévalóságon át fogsz égni? Oda irányítsátok felháborodásotokat, ahová tartozik!

Mítoszaitokban az összes isten meghal, és megjutalmazzák őket ősi emlékezetetek idejétől fogva és fajotok emlékezetének korszakain át. Tehát egyszerűen újra és újra elmondják, olyan fogalmakban, melyeket megértetek, az időnek megfelelően, melyben úgy gondoljátok, hogy éltek: hogy újra- és újraszülettek, s az istenek próbálkozásai a sajátjaitok, így diadalmaik és örömeik is.

A felhasznált szimbólumokat szintén színezik az idők, [**] és megszemélyesülnek, úgyhogy a tél és a hideg, mely végigsöpör a földön, a lélek halálának szimbolizálására használtatik. Nem halál az mindazonáltal, hanem átalakulás. Ha megértenétek mítoszaitokat, hatékonyan tudnátok használni őket. Amikor mindazonáltal valóságnak gondoljátok őket, csapdába ejthetnek benneteket.

Ti vagytok a történetek, melyeket a Lélek mesél. Ti vagytok saját történeteitek, és ti teremtitek ideáitokat Istenről, a nagyobb valóságokra vonatkozó értelmezéseteknek megfelelően, melyeket értetek és nem értetek. Felzárkóztatjátok saját megértéseteket, de csak akkor, ha megértitek, hogy több tanulnivaló van, mert a kreativitás sosem mozdulatlan, sosem bevégzett és sosem befejezett.

Más világokban más karácsonyi mesék vannak, s mindegyiknek megvan a maga története és versikéje. De egyikük sem tagadja az intenzív és örök MOST-ot, mely örökké teremtődik, és melyben egészen természetes létezéseteket bírjátok. És egyik sem tagadja az örömteli vitalitást, mely a sajátotok, sem a zavarodottságot a te szemedben, sem az örömet a tiédben. Mindez azt célozza, hogy fényt vessen saját lényetek örömére és nyugalmára, s azt célozza, hogy – ha megbocsátjátok nekem – felkeltse benneteket azt a régi hohohó-t, vitalitást, nevetést és örömöt, ami a lényetek. Ha alaposan megértenétek, amit mondani próbálok nektek, velem nevetnétek, örömötöket lelnétek őszülő szakállatokban és hajatokban, és – ahogy körülnézve egymásra pillantatok – mindenféle korúnak látnátok magatokat, időről időre újraszületőknek, s látnátok azt is, hogy identitásotok bennetek él most.

Az igazság nem olyasvalami, ami különálló lenne tőletek. Mindegyikőtök igazság, miközben fizikai formában él és beszél. A Seth beszél bennetek van, és nem egy könyvben. Ti vagytok a könyv. Hallgassátok hát örömtelien, amit érzéseitek mondanak nektek. Gondolataitok és érzéseitek természetiek és ugyanakkor a tieitek is. Örömetek pedig bennetek van, karácsony ide vagy oda, Mikulás ide vagy oda; legyen bár december 25-e vagy július 4-e. Atomjaitok és molekuláitok saját lényük örömével kiáltanak; hallgassatok rájuk. Testi szubsztanciájukban érezzétek saját spiritualitásotokat.

Nézzetek a karácsonyfára; sejtjeitek és molekuláitok milliószorosan fényesebben ragyognak. Sokkal nagyobb fénnyel csillognak a szemeitek. Szeretet vagytok, testi formában. Nem kell keresnetek azt, sem azon tűnődnötök, hol találhatnátok, sem fényes szalaggal átkötött csomagokban adnotok. Ti magatok fényes szalaggal átkötött csomagok vagytok.

Karácsony van most, volt tegnap, és lesz holnap is. Bennetek van, Buddhában, Pánban, Krisztusban, Mohamedben, egy hangyában és egy békában, és a szemetekben és veletek, mindegyikőtökkel. Mindegyikőtök karácsony tehát. Ragyogtok és csillogtok, akár tudjátok, akár nem. „Kellemes Karácsonyt” kiáltatok még akkor is, amikor üvöltetek. Nem tagadhatjátok meg saját vitalitásotokat, sem lényeteket.

Hagyjátok hát, hogy a vitalitás és energia saját tudásotokon keresztül csendüljön fel. Hagyjátok, hogy felébressze benneteket lényetek tudását. Táncoljatok át saját molekuláitokon, és hintsétek el saját szirmaitokat! És mindegyikőtöknek Kellemes Karácsonyt kívánok!

[*] Más lehetséges fordítás: „egy gyermek csodájával”. (A ford.)

[**] Más lehetséges fordítás: „A használt szimbólumokat az idők is színezik,...”. (A ford.)

ESP-osztályülés, 1972. december 19.

Szándékomban állt néhány megjegyzést tenni a karácsonyi ünnepek kapcsán, és talán most kellene elmondanom őket.

Ha úgy tűnik számotokra, hogy nagy szakadék létezik a kereszténységen belül a kifejezett ideálok és a cselekedetek között, akkor hadd mondjam el nektek, hogy valójában sokkal rosszabb állapotok uralkodnának, ha ezeket az ideálokat nem fejezték volna ki már eleve, és ha nem kapnának évente újbóli megerősítést.

Mint ahogy mindketten feltételezitek, elegendő konstruktív pszichés energia generálódik az ünnepek alatt a pszichés elemek újratöltéséhez, hogy úgy mondjam, egy jó időre. Ennek hiányában egész fajotok sokkal súlyosabb helyzetben lenne.

Az egyik ok, Joseph, amiért a múltban hiányzott belőled az ünnepi hangulat, annak eredménye volt, hogy felismerted: nagy ez a szakadék az idealizmus és a cselekedet között. Ennélfogva nem voltál képes csatlakozni ahhoz, amit az ünnepek képmutatásának éreztél. Már csak azért sem, mert nincs különösebb meggyőződésed – nincs jobban, mint Ruburtnak – holmi Krisztus történelmi létezéséről.

Bizonyos mértékben vizsgáltam már ezt, de jót fog tenni neked, ha teljes szívvel csatlakozol az időszak nagyon is szükséges hangulatához, ugyanis ez konstruktív és felettébb jótékony. S ezzel segítesz magadnak és másoknak is.

Mármost: Nem volt semmiféle történelmi szűztől születés, semmiféle történelmi keresztrefeszítés. Ez nem azt jelenti, hogy ezek nem reprezentálnak szimbolikus valóságokat.

... Ez az érzés, hogy a karácsony képmutatást reprezentál, az egyik oka volt az ünnepek alatti saját rossz hangulatodnak, ugyanis meglehetősen mély kiábrándulást reprezentált a kultúrából, melyben felneveltek.

Krisztus legendája nagy pszichés jelentőséggel bír mindazonáltal, és lényegében igaz. Ez nem azt jelenti, hogy történelmi tényen alapszik. Sok tekintetben igazabb a történelmi ténynél, ugyanis maga az ember teremtette meg azt, ami korábban nem volt adott. A teremtés mindenesetre egészen valós fogalmak szerint történt, s része az emberiség belső felismerésének azokról a piramisgestaltokról, amelyekről beszéltem.

Ez volt a legközelebbi, ameddig az ember képes volt eljutni képzeletében ahhoz, ami van, és ez teljesen rendben is van. A karácsony mögötti alapvet? idea határozottan fontos, akár képes az intellektus arra, hogy lássa a jelentőségét, akár nem.

Mármost: Pszichológiai szempontból egyedül ez jótékony, ugyanis ellene hat azoknak a kétségbeeséssel teli érzéseknek, melyek a téli évszakban felkúszhatnak. És azáltal, hogy születésre és feltámadásra emlékezteti az embert, a faj természetadta képességei felé mutat: hogy felülemelkedhet fizikai téren és időn.

Krisztus karaktere, ahogy azt ábrázolják, kitűnő, ugyanis inkább emberi, mintsem sajátosan férfias tulajdonságokat hangsúlyozott. Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy inkább emberi tulajdonságokat hangsúlyozott, mintsem azokat a sajnálatos módon férfiasnak tekintett tulajdonságokat. A faj mint egész legjobb tulajdonságait hangsúlyozta.

Kitűnő terápia, ha a szelf kiengedi magából, ami ennek kapcsán benne van, [*] mégpedig olyan terápia, mely másoknak is és az érintett szelfnek is jót tesz. Sok minden van még itt mindazonáltal. Kulturális szempontból szólván, erős kapcsolat áll fenn a pogány – mély és jelentős – intuíciókkal, melyek újabb és szélesebb körű kifejezést kaptak.

Krisztus személyisége idealizáció, s jel az entitásra, melyb?l minden egyes egyéni személyiség áll. Ami pedig az imát illeti, bár tisztában vagyok vele, hogy egyikőtök sem imádkozik ama fogalmak szerint, valaki igenis meghallgat. A szelf, aki imádkozik, meghallgat, és végrehajt szükséges korrekciókat és javításokat. Az egyén ugyanis része Minden, Ami Van-nak, s ennélfogva részesül azoknak a pszichés gestaltoknak a képességeiből, melyekről olyan vázlatosan beszéltünk.

[*] Más lehetséges fordítás: „Kitűnő terápia, ha az érintett szelf elengedi önmagát,...” (A ford.)

A korai ülések, 213. ülés, 1965. december 1.

Ford.: Nic, 2005.

Utolsó frissítés: 2005. 12. 20.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség