Oldalainkat jelenleg 39 látogató olvassa
Regisztrált tagjaink száma: 1187

Létezik az univerzum, ha nem nézzük?

John Wheeler, az élenjáró fizikus úgy látja, csak annyi ideje maradt, hogy egyetlen ideán dolgozzon: azon, hogy az emberi tudat nemcsak a jelent, hanem a múltat is alakítja.

Tim Folger

Fényképek: Dan Winters

Discover Magazine, 2002. június, 23. kötet, 6. szám

letuniv01

John Archibald Wheeler, a kvantummisztériumok főpapja, azt gyanítja, hogy a valóság nem a fizikai részecskék, hanem inkább az univerzum megfigyelésének tette miatt létezik. „Az információ talán nem merül ki abban, amit a világról megtudunk” – jelenti ki. „Lehetséges, hogy az alkotja meg a világot.”

Mintha darabkáról darabkára rakná magát össze a világ ezen a nyirkos, szürke reggelen Maine partján. Elsőként a High Islandet borító luc- és fehérfenyőfák materializálódnak a ködből, majd a sziklás földnyelv, s végül a tenger, mintha a megfigyelés puszta aktusa szólította volna őket létezésbe. És talán valóban így áll a helyzet. Míg kibontakozik e ködös genezis, a sziget legnevesebb lakosa olyan elképzelésekről beszél, melyek még a fizika terén eltöltött hetven évtized után is komoly fejtörést okoznak neki; többek között arról a zsigeri érzéséről, hogy maga az univerzum talán folytonosan keletkezik egy lehetségesség-ködből, s hogy olyan kozmoszban élünk, melyet részben saját megfigyeléseink tesznek valóságossá.

John Wheeler, a tudós és álmodó, Albert Einstein és Niels Bohr kollégája, sok mai vezető fizikus mentora, valamint az az ember, aki a „fekete lyuk” elnevezést adta az elképzelhetetlenül sűrű, fényelnyelő objektumoknak, melyeket ma már teljesen általánosaknak tartanak az univerzumban, múlt júliusban töltötte be 90. életévét. Egyike a 20. századi fizika igen kimagasló alakjainak; annak a generációnak a tagja, mely a mélyére hatolt a kvantummechanika rejtélyeinek, s felvázolta a tér és idő végső kiterjedéseit. Miután élete során az atomfizikától egészen a kozmológiáig terjedő területeken tett érdemi hozzájárulásokat, Wheeler az utóbbi években az iránt érdeklődik, amit „az ideák ideáinak” nevez.

„Szívrohamom volt 2001. január 9-én” – meséli. „Így szóltam magamban: "Ez egy jel. Csak korlátozott mennyiségű időm maradt, úgyhogy egyetlen kérdésre fogok koncentrálni: hogyan lehetséges a létezés?"”

Miért létezik az univerzum? Wheeler úgy látja, ha erre a kérdésre meg akarjuk kapni a választ, ez elkerülhetetlenül együtt jár azzal, hogy meg kell birkóznunk a modern fizika egyik legkülönösebb aspektusának hozadékával: a kvantummechanika szabályai szerint megfigyeléseink a legalapvetőbb szinteken befolyással bírnak az univerzumra. Az objektív „kinti világ” és a saját szubjektív tudatunk közötti határ, ami a 20. század titokzatos felfedezései előtt olyan világosan körvonalazottnak tűnt, a kvantummechanikában elmosódik. Amikor a fizikusok a valóság alapvető alkotóelemeire – az atomokra és részeikre, vagy a fotonoknak nevezett fényrészecskékre – tekintenek, az, hogy mit látnak, függ attól, hogy hogyan rendezik el a kísérletüket. A fizikus megfigyelései határozzák meg, hogy egy atom például folyékony hullámként vagy kemény részecskeként viselkedik-e, vagy hogy milyen ösvényt követ, miközben az egyik ponttól a másikig utazik. Kvantumperspektívából rendkívül interaktív hely az univerzum. Wheeler fogja a kvantumszemléletet, és továbbviszi egy lépéssel.

Ahogy kifejezésre juttatja gondolatait, összefűzi ujjait a tarkóján, hátradől egy díványon, s a mennyezetet bámulja, vagy talán még annál is távolabbra mered. Egy széles ablaknak háttal ül. Kint már kezd felszállni a köd; forró nyári nap ígérkezik mára. A dívány melletti kis asztalkán nagy, ovális kő nyugszik; egyik fele olyan feketére van csiszolva, hogy a kínai jin-jang szimbólumra emlékeztet a felszíne. „Az a kő körülbelül 200 millió éves” – közli Wheeler. „Galaxisunk egyik nagy fordulatából származik.”

Bár arca megviseltnek és komolynak tűnik, szinte kisfiússá válik, amikor elmosolyodik, mint amikor kinyújtom felé a kezem, hogy kisegítsem a díványból, s így szól: „Ah, antigravitáció”. Alacsony és keménykötésű; haja ritkás és ősz. Huncut érdeklődést tart fenn a tűzijáték iránt – amely lelkesedés egyik ujjának egy részébe került, amikor még fiatal volt –, s alkalmanként gyertya alakú tűzijátékokat gyújt Princeton folyosóin, ahol 1938-ban vált a tantestület tagjává, s ahol még most is van egy irodája. Egyszer hangos dörrenés szakítja félbe interjúnkat. Wheeler fia, aki egy néhány száz méterre fekvő sziklán él, elsütött egy kis ágyút, amit apjától kapott ajándékba.

Wheeler szinte már túlontúl is szívélyes; egyik kollégájának jellemzése szerint „úriemberbe bújtatott úriember”. De valami mást is rejt ez az udvarias modor: a fizika területének egyik legkalandosabb elméjét. Ahelyett, hogy visszariadna az olyan kérdésektől, melyek a mindenség értelmét firtatják, élvezettel ízlelgeti, ami mély és paradox. Korai támogatója volt az antropikus elvnek; annak az ideának, mely szerint az univerzum és a fizika törvényei finoman úgy vannak beállítva, hogy lehetővé tegyék az élet létezését. Az elmúlt két évtizedben azonban egy sokkal provokatívabb idea ideáját követte, amit ő megfigyelés révén történő genezisnek nevez. Felvetése szerint megfigyeléseink ténylegesen hozzájárulhatnak a fizikai valóság megteremtéséhez. Wheeler szerint nem egyszerűen nézők vagyunk egy kozmikus színpadon; alakítókként és teremtőkként élünk egy közreműködéses univerzumban.

Wheeler sejtése szerint óriási visszacsatolási hurokként épül fel a világegyetem; olyan hurokként, melyben nemcsak a jelen és a jövő, hanem a múlt folyamatos teremtésében is közreműködünk. Elképzelésének illusztrálására ötlötte ki saját elnevezésű „késleltetett-választásos kísérletét”, ami megdöbbentő, kozmikus variációval járul hozzá a kvantummechanika sarokkövéhez: a klasszikus kétréses kísérlethez.

letuniv

Kattints a képre!
Kettős látás
„Késleltett-választásos" gondolatkísérletében Wheeler felveti, hogy egy távoli kvazárról kibocsátott egyedülálló foton egyidejűleg két ösvényt követhet a Földre, még ha sok fényév választja is el ezeket az ösvényeket. Egyetlen foton két különböző galaxison halad itt át; mindkét útvonalat meghajlítja a galaxisok gravitációs vonzása. Ami még furcsább: Wheeler felvetése szerint a földi csillagászok mai megfigyelései határozzák meg az ösvényt, amit a foton több milliárd évvel ezelőtt bejárt.
Matt Zang grafikája.

Ez a kísérlet már önmagában, még Wheeler sajátos csomója nélkül is rendkívül különös. A kvantummechanika egyik kulcsfontosságú elvét illusztrálja: azt, hogy a fénynek kettős természete van. Olykor tömör részecskeként, fotonként viselkedik a fény; máskor a jelek szerint térben kiterjedt hullámként, hasonlóan egy tó fodrozódásához. A kísérletben a fény – fotonok árama – két párhuzamos résen halad át, és egy fényérzékeny filmbe ütközik a rések mögött. Kétféleképpen lehet elvégezni a kísérletet: vagy úgy, hogy a fotondetektorok közvetlenül a rések mögött helyezkednek el, ami lehetővé teszi a fizikusoknak, hogy haladásuk közben figyeljék meg a fotonokat, vagy úgy, hogy eltávolítják a detektorokat, ami azt teszi lehetővé, hogy megfigyelés nélkül utazzanak a fotonok. Amikor a fizikusok a fotondetektorokat használják, nem meglepő az eredmény: minden fotonról azt figyelik meg, hogy vagy az egyik, vagy a másik résen halad át. Más szavakkal, részecskékként viselkednek a fotonok.

De amikor eltávolítják a fotondetektorokat, nagyon különös dolog történik. Arra számítanánk, hogy két különálló ponthalmazt látunk a filmen, annak megfelelően, hogy hol csapódtak be az egyéni fotonok, miután véletlenszerűen vagy az egyik, vagy a másik résen haladtak át. Ehelyett váltakozó fényes és sötét csíkok mintája jelenik meg. Csak akkor alakulhat ki ilyen minta, ha a fotonok hullámokként viselkednek: ha minden egyes foton kiterjed, és mindkét résnek egyszerre hullámzik neki, mint ahogy egy nagy hullám gátnak ütközik. A minta váltakozó fényes csíkjai a filmen azt mutatják, hogy hol fedik át egymást ezeknek a hullámoknak a taréjai; a sötét csíkok azt jelzik, hogy egy hullámtaréj és egy hullámvölgy kioltották egymást.

A kísérlet kimenetele függ attól, hogy mit próbálnak mérni a fizikusok: ha a rések mögé helyezik a detektorokat, a fotonok szokványos részecskékként viselkednek, s mindig vagy az egyik, vagy a másik útvonalon haladnak át; sohasem mindkettőn egyszerre. Ebben az esetben nem jelenik meg a csíkos minta a filmen. De ha a fizikusok eltávolítják a detektorokat, úgy tűnik, minden egyes foton apró hullámként egyidejűleg bejárja mindkét utat, ami a csíkos mintát adja ki.

Wheeler e kísérlet kozmikus léptékű változatával hozakodott elő, melynek még ennél is hátborzongatóbb következményei vannak. Ahol a klasszikus kísérlet azt demonstrálja, hogy a fizikusok megfigyelései határozzák meg egy foton viselkedését a jelenben, Wheeler verziója azt mutatja meg, hogy jelenbeli megfigyeléseink hatást gyakorolhatnak egy foton múltbeli viselkedésére.

A bemutatás kedvéért felvázol egy ábrát egy darab papírra. Képzeljünk el, mondja, egy kvazárt – egy nagyon fényes és nagyon távoli fiatal galaxist. Most képzeljük el azt, hogy két másik nagy galaxis húzódik a Föld és a kvazár között. Az olyan nagy tömegű objektumok gravitációja, mint amilyenek a galaxisok, meghajlíthatja a fényt, mint ahogy a hagyományos üveglencsék is teszik. Wheeler kísérletében a két óriási galaxis helyettesíti a két rést; a kvazár a fényforrás. Mint a kétréses kísérletben, a kvazárból érkező fény, a fotonok két különböző ösvényt követhetnek; vagy az egyik, vagy a másik galaxison haladnak át.

Tegyük fel, hogy a Földön néhány csillagász úgy dönt, megfigyeli a kvazárokat. Ebben az esetben egy teleszkóp játssza a kétréses kísérlet fotondetektorának szerepét. Ha a csillagászok a két közbeeső galaxis egyikére irányítják a teleszkópot, olyan fotonokat látnak a kvazárból, melyeket elterelt az a galaxis; ugyanezt az eredményt kapnák, ha a másik galaxisra néznének. De elvégezhetnék a kétréses kísérlet második részének utánzatát is. A tükrök gondos elrendezésével arra bírhatnák a mindkét galaxis környéki útvonalakból érkező fotonokat, hogy egyidejűleg csapódjanak be a fényérzékeny film egy darabjába. Váltakozó fényes és sötét sávok jelennének meg a filmen, azzal a mintával megegyezően, amit akkor találtak, amikor a fotonok a két résen haladtak át.

Itt következik a különös rész. A kvazár nagyon messze lehetne a Földtől, s olyan gyenge lehetne a fénye, hogy fotonjai csak egyesével tudnának becsapódni a filmbe. De a kísérlet eredményei nem változnának. Továbbra is a csíkos minta tűnne fel, ami azt jelenti, hogy egy magányos foton, amit nem figyelnek meg teleposzkóppal, mindkét ösvényt bejárná a Föld felé, még ha ezeket az ösvényeket sok fényév választaná is el egymástól. És ez még nem minden.

Amikorra a csillagászok eldöntenék, hogy melyik mérési módszert alkalmazzák – hogy egyetlen határozott útra korlátozzák-e a fotont, vagy mindkét ösvényt egyidejűleg követtessék vele –, addigra a foton mögött már több milliárd éves utazás állhat, mely már jóval azelőtt is folyhatott, hogy az élet megjelent a Földön. A most végzett mérések Wheeler szerint meghatározzák a foton múltját. Az egyik esetben olyan múltat teremtenek a csillagászok, melyben egy foton mindkét lehetséges útvonalat bejárta a kvazártól a Földig. Vagy pedig visszamenőleg arra kényszerítik a fotont, hogy egyetlen csapást kövessen detektoraik felé, még ha a foton jóval azelőtt kezdte is meg vándorlását, hogy bármiféle detektor létezett volna.

Csábító lenne furcsa ötletként annyiban is hagyni Wheeler gondolatkísérletét, de ezzel van egy kis probléma: laboratóriumban demonstrálták. A Marylandi Egyetem fizikusai 1984-ben elvégezték a késleltetett-választásos kísérlet forgatókönyvének asztali változatát. Egy fényforrás és tükrök sajátos elrendezésével számos lehetséges foton-útvonalat biztosítottak, s képesek voltak annak kimutatására, hogy a fotonok által bejárt ösvények egészen addig nem voltak lerögzítve, míg a fizikusok el nem végezték méréseiket, még akkor is, ha ezekre a mérésekre azután került sor, hogy a fotonok már elhagyták a fényforrást, és elkezdték keringésüket a tükrök pályáján.

Wheeler felvetése szerint olyan univerzumnak vagyunk a részei, ami folyamatban lévő mű; aprócska foltjai vagyunk a világegyetemnek, mely önmagára tekint – és építi önmagát. Nemcsak a jövő nem meghatározott még: a múlt sem az. S ha visszafelé kukucskálunk az időben, akár egészen az ősrobbanásig visszamenőleg, jelenbeli megfigyeléseink akkor is csak egyet választanak ki az univerzum sok lehetséges kvantumtörténelme közül.

letuniv02

Születésnapi parti
Andrej Linde (fent), a felfúvódásos elmélet egyik elvi építésze, John Wheeler 91. születésnapjának előünnepén vesz részt a Princeton Egyetemen. Linde a kezeivel illusztrálja, hogy univerzumunk egy párt alkothatott egy másikkal, amikor megszületett. Wheeler pohárral a kezében (lent) Ravi Ravindrával társalog, aki az összehasonlító vallástudomány nyugalmazott egyetemi tanára a Dalhousie Egyetemen Nova Scotiában.
Fényképek: Brian Finke.

letuniv03

Azt jelenti ez vajon, hogy az emberek szükségesek az univerzum létezéséhez? Noha a tudatos megfigyelők kétségkívül részt vesznek a Wheeler által elképzelt közreműködéses univerzum megteremtésében, nem ez az egyetlen – sem az elsődleges – módja a kvantumpotenciálok valóssá válásának. A szokványos anyag és sugárzás játssza a főszerepet. Wheeler kedvenc példája egy nagyenergiájú részecske, amit valamilyen radioaktív elem szabadít fel, mint amilyen a rádium a Föld kérgében. A részecske – a kétréses kísérlet fotonjaihoz hasonlóan – sok lehetséges helyzetben létezik egyszerre; minden lehetséges irányt bejár, s nem egészen valódi és szilárd addig, amíg kölcsönhatásba nem lép valamivel, mondjuk egy darab csillámkővel a Föld kérgében. Amikor ez megtörténik, a sok különböző valószínűségi kimenetelek egyike válik valóssá. Ez esetben a csillámkő – egy nem tudatos lény – az a tárgy, ami azt, ami megtörténhet, azzá alakítja, ami valóban megtörténik. A nagyenergiájú részecske által a csillámkőben maradt felbomlott atomok nyoma részévé válik a valós világnak.

Wheeler nézetei szerint az egész univerzum minden pillanatban tele van ilyen eseményekkel, ahol számtalan kölcsönhatás lehetséges kimenetelei válnak valóssá, s ahol a kvantummechanikában bennerejlő határtalan változatosság fizikai kozmoszként nyilvánul meg. S mi csak egy apró részét látjuk ennek a kozmosznak. Wheeler azt gyanítja, hogy az univerzum legnagyobb része hatalmas bizonytalansági felhőkből áll, melyek még nem léptek kölcsönhatásba sem tudatos megfigyelővel, sem egy kupac élettelen anyaggal. Meglátása szerint olyan óriási színtér a világegyetem, ahol még nincs lerögzítve a múlt.

Wheeler maga is készségesen elismeri, hogy nagyon nehéz megemészteni ezt az elképzelést. Valójában nem is elmélet ez, hanem inkább intuíció arról, hogy milyen is lehet a mindenség végső elmélete. Bizonytalan nyom, mely arra utal, hogy a teremtés rejtélye talán nem a távoli múltban, hanem az eleven jelenben rejlik. „Ez a nézőpont nyújt nekem reményt arra, hogy a kérdés – Hogyan lehetséges a létezés? – megválaszolható” – jelenti ki.

Wheeler sok tanítványának egyike, William Wootters, aki ma már a fizika professzora a Williams Főiskolán a Massachusetts állambeli Williamstownban, szinte orákulumhoz hasonló figurának tartja Wheelert. „Úgy látom, jó dolog feltenni azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges a létezés” – mondja Wootters. „Miért ne járna utána az ember, hogy meddig tud nyújtózni az elméje? Járjon csak utána, és nézze meg, merre viszi. Legalább néhány jó ideát biztosan eredményez ez, még ha a kérdés megválaszolatlan is marad. John érdeklődését a kvantummérés jelentősége kelti fel; hogy hogyan teremt a mérés valóságot abból, ami puszta potencialitás volt. Arra a nézetre jutott, hogy ez a valóság alapvető építőkockája.”

A kvantummérések természete iránti érdeklődésében a modern fizika egyik leginkább zavarba ejtő aspektusát veszi célba Wheeler: a kvantumrendszereken végzett kísérletek megfigyelése és kimenetele közt fennálló kapcsolatot. A probléma egészen a kvantummechanika legkorábbi korszakára nyúlik vissza, s legnevezetesebb megfogalmazása az ausztriai fizikus, Erwin Schrödinger nevéhez fűződik, aki Rube Goldberg-típusú kvantumkísérletet képzelt el egy macskával.

Tégy egy macskát egy zárt dobozba, s tégy mellé egy üvegcse mérgező gázt, egy darab urániumot és egy Geiger-számlálót; akaszd rá egy kalapácsra, ami a gázzal teli üvegcse fölött függ. A kísérlet során vagy kisugároz egy részecskét a radioakítv uránium, vagy nem. Ha a részecske felszabadul, a Geiger-számláló érzékeli, és jelzést küld egy mechanizmusnak, ami a kalapácsot vezérli; a kalapács ennek nyomán széttöri az üvegcsét, és kiengedi a gázt, ami így megöli a macskát. Ha a részecske nem szabadul fel, a macska életben marad. Schrödinger arra kérdezett rá, hogy mit tudhatunk a macskáról, mielőtt kinyitnánk a dobozt.

Ha nem létezne kvantummechanika, egyszerű lenne a válasz: a macska vagy él, vagy halott, attól függően, hogy nekiütközött-e részecske a Geiger-számlálónak. De a kvantumvilágban nem ilyen egyértelműek a dolgok. A részecske és a macska most egy olyan kvantumos rendszert alkot, mely a kísérlet összes lehetséges kimenetelét tartalmazza. Az egyik kimenetel halott macskát foglal magában; a másik egy élőt. Egyik sem válik valóssá, amíg valaki ki nem nyitja a dobozt, és bele nem tekint. Ezzel a megfigyeléssel események egy egész, ellentmondásmentes szekvenciája – az urániumból kiszabadult részecske, a mérgező gáz felszabadulása, a macska halála – egyszerre válik valóssá, s csak azt a látszatot kelti, mintha mindez hosszú idő alatt következett volna be. A Stanford Egyetemen működő Andrej Linde úgy véli, ez a kvantumparadoxon a magva Wheeler ideájának az univerzum természetéről: a kvantummechanika elvei súlyos korlátokat állítanak tudásunk bizonyossága elé.

„Feltehetjük a kérdést, hogy vajon tényleg létezett-e az univerzum, mielőtt érzékelni kezdtük” – mondja. „A jó öreg Schrödinger-féle macskakérdésről van szó. S az én válaszom az lenne, hogy úgy látszik, mintha az univerzum már azelőtt is létezett volna, hogy én érzékelni kezdtem. Amikor egy hét múlva kinyitjuk a macska dobozát, vagy élő macskát találunk benne, vagy egy bűzös húsdarabot. Mondhatjuk, hogy úgy tűnik: a macska egész héten át halott volt, vagy élt. Amikor az univerzumra tekintünk, ehhez hasonlóan legfeljebb annyit mondhatunk, hogy úgy látszik, mintha már 10 milliárd éve ott lenne.”

Linde úgy tartja, valószínűleg helyes Wheeler intuíciója a valóság közreműködéses természetéről. Egy lényeges ponton azonban eltér a véleményük. Linde szerint a tudatos megfigyelők lényegi alkotóelemei az univerzumnak, s nem helyettesíthetők élettelen tárgyakkal.

„A világegyetem és a megfigyelő egy párként létezik” – fogalmaz. „Azt mondhatnánk, csak akkor áll fenn az univerzum, amikor van megfigyelő, aki elmondhatja: igen, látom ott az univerzumot. Ezek a parányi szavak – úgy néz ki, itt volt – gyakorlati szempontból talán nem sokat számítanak, de ami engem mint emberi lényt illet, nos, én semmiféle olyan értelmet nem ismerek, melyben kijelenthetném, hogy megfigyelők hiányában itt van az univerzum. Együtt vagyunk, az univerzum és mi. Ha valaki azt állítja, hogy bármiféle megfigyelők nélkül létezik a világegyetem, ehhez én nem tudok értelmet társítani. Nem tudok elképzelni olyan, következetes elméletet a mindenségre, ami figyelmen kívül hagyná a tudatot. Egy felvevőkészülék nem játszhatja egy megfigyelő szerepét, mert hát ki fogja elolvasni, hogy mit ír ki ez a készülék? Hogy láthassuk, hogy valami történik, és elmondhassuk egymásnak, hogy valami történik, szükségünk van egy univerzumra, szükségünk van egy felvevőkészülékre, és szükségünk van önmagunkra. Nem elég, ha az információ elraktározódik valahol, ahol egyáltalán senki nem férhet hozzá. Szükséges, hogy valaki megnézze. Megfigyelők híján halott az univerzumunk.”

letuniv04

Schrödinger macskája
Erwin Schrödinger, a kvantummechanika egyik atyja tette fel a kérdést, hogy mi történne egy macskával, ha egy dobozban összezárnánk egy radioaktív elemmel, mely a kísérlet során vagy előidézné a mérgesgáz kiszabadulását, vagy sem. A válasz röviden: a macska sorsa eldöntetlen marad mindaddig, amíg valaki meg nem figyeli a kísérletet.

Vajon választ kapunk-e valaha is Wheeler kérdésére, mely azt firtatja, hogyan lehetséges az univerzum? Wootters szkeptikus. „Nem tudom, képes-e az emberi intelligencia a kérdés megválaszolására” – mondja. „Nem várjuk el a kutyáktól vagy a hangyáktól, hogy képesek legyenek mindenre rájönni az univerzumot illetően. S ha az evolúció áramlására gondolok, kétlem, hogy mi lennénk az utolsó szó az intelligencia terén. Jöhetnek később magasabb szintek. Miért kellene hát azt gondolnunk, hogy elértük azt a pontot, ahol mindent meg tudunk érteni? Ugyanakkor azt gondolom, nagyszerű feltenni a kérdést, és megnézni, meddig jutunk el vele, mielőtt falba ütköznénk.”

Linde optimistább.

„Tudja, ha azt mondanánk, hogy elég okosak vagyunk ahhoz, hogy mindenre rájöjjünk, akkor ez nagyon arrogáns gondolat lenne. Ha azt mondanánk, nem vagyunk elég okosak, ez nagyon megalázó gondolat volna. Oroszországból származom, ahol van egy mese két békáról, akik egy tejfölös bödönbe kerülnek. A békák fulladoztak a tejfölben. Semmi szilárdba nem tudtak kapaszkodni; nem tudtak kiugrani a bödönből. Az egyik béka megértette, hogy nincs remény, s nem taposta többé a lábaival a tejfölt. Egyszerűen meghalt. Belefulladt a tejfölbe. A másik nem akarta feladni. Az égvilágon semmi módja nem volt arra, hogy bármit is változtasson a helyzetén, de azért csak taposott, taposott és taposott. Egyszer csak vajjá köpülődött a tejföl. A béka ekkor ráállt a vajra, és kiugrott a bödönből. Szóval, az ember a tejfölre néz, és erre gondol: "Az égvilágon semmit sem tudok tenni ezzel." De néha váratlan dolgok történnek.

Örülök, hogy néhányan, akik korábban értelmetlennek tartották az azt firtató kérdést, hogy hogyan lehetséges az univerzum, nem akadályoztak meg bennünket abban, hogy feltegyük. Mindannyian tanultunk az olyan emberektől, mint John Wheeler, aki furcsa kérdéseket tesz fel, és furcsa válaszokat ad rájuk. Egyetérthetünk vagy ellenkezhetünk a válaszaival. De maga a tény, hogy felteszi ezeket a kérdéseket, és felvet néhány valószínű – na meg valószínűtlen – választ, ledöntötte annak korlátait, hogy mire lehet rákérdezni, és mire nem.”

De mit gondol a High Island orákuluma maga? Megértjük-e valaha, hogy miért keletkezett az univerzum?

„Vagy legalábbis azt, hogy hogyan” – feleli. „A miért már bonyolultabb.” Charles Darwin példáját idézi, aki a 19. században egyszerű magyarázattal – a természetes szelekció révén történő evolúcióval – állt elő egy olyan problémára, ami akkor mélységesen megoldhatatlan tűnt: arra a kérdésre, hogy mivel magyarázható a földi élet eredete és változatossága. Úgy látja Wheeler, hogy a fizikusok hasonlóan világos megértésre tesznek majd szert egy szép napon az univerzum eredetéről?

„Teljes mértében” – feleli. „Teljes mértékben.”

Web-források:

John Archibald Wheeler és Kenneth Ford, Geons, Black Holes & Quantum Foam: A Life in Physics. New York: W. W. Norton & Company, 1998. Lásd még Andrej Linde weboldalát: http://physics.stanford.edu/linde.

Ford.: Nic, 2005.

Szöveges kép szerkesztése: Lucas, 2005.

A cikk forrása: http://www.discover.com/issues/jun-02/features/featuniverse/

Utolsó frissítés: 2006. 06. 26.



© 2003-2017. Seth.hu - Minden jog fenntartva | Szabályzat | Elérhetőség