Üdvözlünk a Seth.hu-n!
Érezd jól magad!
Levél Robtól
Robert F. Butts levele
Reality Change, 1997., 2. negyedévi szám
„Felmerült bennem, hogy a szépség témájáról írok. Szerény ötlet, nemde?”
A következő esemény sokak számára ha nem is triviálisnak, de legalábbis aligha fog fontosnak látszani a sok „komoly és nagyobb” kérdés fényében, melyek az emberi lények hiteit és cselekedeteit érintik. A saját nézőpontomból mégis felkavart néhány kérdést, melyek feleségemnek, Jane Robertsnek a Seth-anyaggal végzett munkájához kapcsolódnak – s emiatt olyan benyomást gyakorolt rám, amit nem fogok elfelejteni.
1997. január 4-én sötétedés után, útban egy vacsorával egybekötött parti felé, melyet a barátaim tartottak Elmirán kívül fekvő otthonukban, megöltem egy fácánt a kocsimmal. Egyedül utaztam a Dry Run Road nyugati ágánál – egy olyan úton, ami a várostól néhány kilométerre nyugatra fekvő hegyeken kacskaringózik – amikor a madár, egy nagy hím, téli tollazatának teljes ragyogásában – szivárványban játszó vörös, narancs, kék és zöld árnyalatai elevennek hatottak kombim fényszóróiban –, kisétált a bozótból a szűk út jobb oldalán, amikor kis sebességgel bevettem egy kanyart. Talán 60 méterre lehetett tőlem. Elképedtem. Dermedt, döbbent hitetlenséggel éltem meg a történteket. De még ilyenkor is milyen élesek tudnak lenni érzékeink! Páratlan részletességgel láttam a fácán káprázatos színeit, melyek lángba borultak a kocsi fényszóróiban. Alig léptem rá a fékre, a madár már el is tűnt látómezőmből a motorháztető alatt. Visszatekintve az az érzésem, hogy a fácán az utolsó pillanatban felemelte a szárnyait, mintha megpróbálna elszökni mechanikai végzete elől; de aztán hallottam – és éreztem – a puffanást a kocsi padlója alatt, és tudtam, hogy elkéstem az erőfeszítéssel.
Mindez még azelőtt történt, hogy akár csak le tudtam volna lassítani; majdnem megálltam a fékezéstől. De azért nem álltam meg mégsem. Nem láttam helyet, ahová biztonságosan le tudnék húzódni a szűk útról. Az incidenst megelőzően időnként megpillantottam egy kocsi fényeit kis távolságban előttem, és most nem akartam megállni, arra az esetre, ha jönne mögöttem egy autó. Van néhány farm a Dry Run Road mentén, s így azért van egy kis forgalom.
Milyen furcsa tud lenni az életünk, melyet ebben a valószínű valóságban megtapasztalni választottunk! A karácsonyi ünnepek alatt, miközben sok napot töltöttem azzal, hogy üdvözletekre válaszoltam – több száz érkezett az ország sok államából, néhány pedig más országokból –, felmerült bennem, hogy megírom ezt a levelet az RC-nek a szépség témájában. Szerény ötlet, nemde? Ami azt illeti, több mint egy éve még jegyzeteket is készítettem egy ilyen cikkhez, és aktába iktattam őket. De hát, tűnődtem gyakran az utóbbi időben, mi újat mondhatna az ember a szépségről? Nem lenne hiábavaló már az is, ha akár csak ismertetni próbálnám a témát? Mindenki megtapasztalja a szépséget, s mindenki a maga módján. Nemde? Vagy van, aki ki tudja zárni a valóságából? De legalább a szépség ideája kikerülhetetlen, gondoltam védekezésképpen – egyike a fenséges adományoknak, melyeket Minden, Ami Van-tól kaptunk, elfogadtunk és fejlesztettünk; melyeket arra az esetre adott, ha a használatuk mellett döntenénk.
A szépség szótári meghatározásait mindenesetre nem tartom valami sokra. Túl általánosnak tűnnek; mintha semmiféle intenzitást nem érnének el, még ha céloznak is arra, hogy a szépség „olyasmi, ami gyönyörködteti az érzékeket vagy az elmét.” Én ennél többet akarok. Sokkal többet – miközben azon tűnődöm, mégis mit várok, hogyan is legyenek a puszta szavak igazán méltó párjai a valódi észlelés és érzés fennkölttől az eksztatikusig terjedő állapotainak.
A fácán-epizódig mindenesetre nem morfondíroztam sokat a tragédiával vegyes szépség ideáján, miközben elméleti szempontból biztos voltam abban, hogy a szépség – vagy legalábbis e fogalom bizonyos elemei – mindenben, mindenütt bennerejlő(k). Az, hogy – útban egy ünnepség felé – megöltem a szóban forgó teremtményt, kétségkívül vegyes érzésekkel töltött el: miért választottuk ennek a valóságnak a megteremtését, az a szép fácán és én? Ohó, hát ez volt a lényege nyugtalanságomnak! A Dry Run Road végére értem fent a hegyekben, s a koromsötétben balra fordultam a Peacefield Road-ra, ami zsákutca, de nagyon rövid; sűrű fák zárják közre. A parti az utolsó előtti házban, Gene és Carroll A-szerkezetű [1] otthonában zajlott. Gene és Carroll tanárok; elmirai iskolákban tanítanak. Jane és én nem sokkal azután ismertük meg őket, hogy 1975-ben az Elmira nyugati részén fekvő, saját hegyi házunkba költöztünk; Gene még segített is barátunknak, Floyd Watermannek (ahogy itt nevezni fogom) az ácsolásban a birtokunkon.
Több mint 20 ember volt jelen a partin. Némelyikük a barátom volt, akiket már hosszú ideje nem láttam, mivel a magam módján remete vagyok, még ha valóban Elmira egyik részének kényelmes határai között élek is, nem pedig kint, a nyílt vidéken. Jane is ilyen lett, miután elköltöztünk az apartmanházból, melyben 15 évig éltünk Elmira belvárosában. 1967 decemberétől 1975 februárjáig tartotta ott ESP-óráit. Amikor elköltöztünk, felhagyott az osztály ötletével. Hozzáfűzném, hogy részben azért tette, mert gyakran nem érezte magát a legjobb formában – de azért is, mert, mint mondta, úgy érezte: véget értek az osztály-idők. Emellett nagyon lefoglalt már minket az, hogy teljesítjük a könyv-határidőket. Jane 1984 szeptemberében halt meg.
Gene elmondta nekem, hogy Laurel és én hat éve voltunk náluk utoljára. El sem tudtam hinni. Eszembe jutott, és el is mondtam neki, hogy még régen leveses csészéket égetett ki az égetőkemencéjében Jane-nek és nekem, melyeken rajta volt a nevünk; Jane csészéjének nemrég letört a füle; pillanatragasztóval megjavítottam, de nem használom; az enyém még mindig egyben van, és szinte naponta iszom belőle.
Szintén örömömre szolgált, hogy ott volt Floyd Waterman és felesége is. Gene és Carroll meghívása nyomán számítottam rá, hogy látni fogom őket, de arra nem, hogy találkozni fogok szép lányukkal is, aki délen él. Jelen volt Watermanék két fia is, feleségükkel és gyerekeikkel; e két család vidéken él Elmira közelében. Floyd és felesége, akik mindketten nyugdíjasok, most az Arizona állambeli Phoenixben laknak. Jane és én akkor ismerkedtünk össze Floyddal, amikor csatlakozott az ESP-osztályhoz. Amellett, hogy építési fővállalkozó, egy farmja is volt, amit a Dry Run Road-on tartott fenn. Nagy, erős férfi éles, csintalan humorérzékkel; igen szereti az állatokat, s nagy tehetsége van – a főzés mellett – az utánzáshoz is. Nem is egyszer szórakoztatott Jane-t és engem azzal, hogy eljátszotta a birka, a baromfi, kutyák, macskák és más állatok viselkedését és hangját, melyekről olyan nagy szeretettel gondoskodott a farmján. Õ volt az első személy, aki vigaszt nyújtott számomra Jane halála után, mondván, hogy nem kellene akkor magányosnak lennem.
Az emberi állapotot illető csípős megjegyzéseivel és történeteivel még mindig úgy meg tud nevettetni, hogy a könnyem is kicsordul tőle. Laurel szerint szükségem is van erre az ellazulásra.
Egyszerűen természetes volt, hogy meséltem Floydnak arról, hogy megöltem a fácánt, és hogy mennyire zavar az epizód. Elmondtam, hogy már tudom: a fácán és én olyasmit teremtettünk, amire mindig emlékezni fogok; hogy abban a néhány másodpercben jócskán megváltozott az élet a madár és az én számomra, még ha biztos is vagyok benne, hogy a madár tovább él, „ahol most van”. Floyd volt az egyetlen a partin, akivel így tudtam beszélgetni, bár később azért megemlítettem a fácánt néhány másik embernek, és hagyományos fogalmak szerinti, részvétteljes megjegyzéseket kaptam. Semmiképp sem kívánom leszólni ezeket a reakciókat: csak arról van szó, hogy a jelenlévők közül nem sokan ismerték Jane és az én munkámat, és hogy emiatt szinte automatikusan bizonyos fogalmak szerint gondolkodtam. De Floyddal sajátos kapcsolban álltam: még amikor házi készítésű söreinkről beszélgettünk is (Gene előzékenysége folytán) abban a zsúfolt és zajos szobában, ismét eszembe jutott, hogy megírom ezt a levelet az RC-nek a szépségről – ami aztán oda vezetett, hogy visszaemlékeztem arra a kiváló álomra, melyben Floyd és én szerepeltem kb. 17 évvel ezelőtt: melyben fantasztikus, leírhatatlanul szép, drágakőszerű, eleven színekből álló falakat teremtettem, amikor egy üzletben voltunk ketten, ami a Pennsylvania állambeli Sayre-ben, szülővárosomban van. (Ebben még nem merül ki az álom. Lásd az 1980. február 11-i, 900. ülést jegyzetekkel együtt az Álmok, „evolúció” és értékkiteljesítés 1. kötetében.)
No hát, ott is volt szépség, de rengeteg! Még most is magam előtt látom. Saját teremtményem személyes szépsége, mely tényleg meghatározhatatlan, s mégis egy „időtlen”, érzékeny, de erőteljes univerzális jelenlét észlelése – Minden, Ami Van-é, más szavakkal. Hiába próbáltam megfesteni azt az eleven színt olajfestményen. S Floyd most elmondta nekem, hogy amikor megvolt a farmja a Dry Run Road-on, hallotta, hogy mások tapasztalták, hogy fácánok járnak ki az útra – talán a gépkocsik fényszórói vonzották őket. Nem kellett rosszul éreznem magam a dolog miatt, de mégis...
Tudtam, hogy néhány ember a partin vadász. Mármost, tűnődtem ítélkezés nélkül, hogyan állnak összhangban a szépséggel kapcsolatos ideáik azzal, hogy szándékosan életet vesznek el? Eszembe jutott, amikor Gene egyik vendége pár évvel ezelőtt azt ecsetelte, hogyan nyilazott le „egy nagy, szép hímet”. S szép is volt az a hím; ebben biztos voltam, anélkül, hogy láttam volna. Eszembe jutott az is, hogy Seth egyszer rövid megjegyzést tett arról, hogy a vadászat eddig az emberi lény mély céljait szolgálta fejlődésünk évezredei során, s hogy végül megleszünk nélküle. Bárcsak meg tudnám találni azt a néhány sort a Seth-anyag sok ezer lapja közt! Talán még ki is adták őket, de – bármennyire is különös, ellentmondásos és zavaró – nem akarom félbeszakítani fókuszom ritmusát, mely erre a levélre irányul, hogy a könyvekben és/vagy kiadatlan anyagokban kersgéljem őket.
Nem láttam jelét a fácán testének a kacskaringózó, hegyi Dry Run Road-on, amikor több órával később otthagytam Gene és Carroll A-szerkezetű házát; miközben a szűk út kigöngyölődött a kocsi fényszórói alatt, még csak a pontos helyszínt sem tudtam azonosítani, ahol a madár és a kocsi összeütközött. Mivel barátom, Laurel nem jött el a partira, újra át kellett élnem az epizódot, amikor a hegyi házban elmeséltem neki. Úgy tűnt, szinte erőfeszítés nélkül vissza tudok térni a fácán szivárványban játszó színeihez, mintha abban a másodpercnyi villanásban felnagyítódtak és pszichémbe vésődtek volna, s mégsem volt kedvem rajzot készíteni, hogy akár csak egy gyors vázlatot is próbáljak alkotni az eseményről, amit pedig gyakran megteszek élénk álmok esetén. De mik voltak – és micsodák most is – a madár saját ideái, bánásmódjai és megértései a szépségről – a sajátjáról és másokéról? Bizonyára semmiféle természetes védelmező színezet, sem környezetének színutánzása nem állt fenn az ő esetében, figyelembe véve az idei száraz téli hónapokat.
Milyen ironikus, hisz a technológia e csodája, a gépkocsi nélkül (még ha kilencéves is az enyém) sosem tapasztaltam volna meg a kettőnk által teremtett szépséget, s a fácán élne még. Pszichém kreativitásában él most, s a sajátjában, lefogadom, nem is egy valószínűségben. A madár melyik része vagyok én, s melyik részem a madár? Nem akarok túl komplikálttá válni itt – már az vagyok! –, de remélem, hogy az a teremtmény a maga módján „meg van elégedve” választásával.
A tudatos-és-konvencionális csapdát mutatja ez, melybe még úgy is bele tudok esni, hogy – úgy vélem legalábbis – tudom, amit tudok. Miért bánom én a fácán jogát arra, hogy a kocsim elé sétáljon? Érzelmeim kétségkívül tudni akarnak; ők is ragaszkodnak szabad játékterükhöz. Az érzelmek véleményem szerint egyikét képezik választott valóságunk elsőrendű alapjainak. E gondolkodást/érzést persze nevetséges (jóllehet teljesen érthető) távolságokig is el lehet vinni: könnyen állíthatom, hogy a fácán-ügy nem történt volna meg, ha Jane-nel közös, régi barátaink már eleve nem is hívtak volna meg vacsorával egybekötött partijukra. De ez nem mentség. Miért állnánk meg itt? Miért ne követnénk vissza minden egyes okot, a legnagyobb gondossággal kirajzolva, hogy milyen előzetes eseményei voltak az egyes eseményeknek? Egy egész, szövevényes sorozatot lehetne rajzolni belőlük, de meddig nyúlna ez vissza? Az ember születéséig, mondjuk? De miért is állnánk meg itt? Hát nem ez a történelem maga, szokványos fogalmaink szerint?
De nekünk, „ésszerű” emberi lényeknek, meg kell állnunk valahol, máskülönben ott kötünk ki, hogy elveszünk abban, hogy a végtelenségig megkérdőjelezzük és igazolgatjuk mindazt, amit teszünk. Tartsuk csak meg tehát szeretett valóságunk funkcionálását azokon a szinteken, melyekhez hozzászoktunk. Csak azt kérem, hogy mindegyikünk pszichéjének valamely tudatos vagy közel-tudatos részében maradjunk tudatában ennek a láncolatos valóságnak, melyet sokkal nagyobb okokból közösen teremtünk – még ha az egész szimultán is! Ami engem illet, mindennapi, körülhatároltabb életeinket és kihívásainkat még értékesebbé teszi e „háttértudás”, mint valaha...
Január 10-ének estéje futó-estém volt. Meleg volt a hőmérséklet, + 25 fok. Több mint 10 éves szokásom, hogy hetente háromszor – egy alkalommal legalább négy-öt kilométert – futok késő este. Nagyon pihentető az egész napi kemény munka után, és örülök, hogy 77 évesen még mindig képes vagyok rá, komplikációk nélkül. Próbálok hű maradni időbeosztásomhoz, bár nem vagyok merev vele kapcsolatban. Eső, hó vagy akár munka is otthon tart, ha elég sűrű és nehéz! De általában a leghidegebb időjárás kivételével mindig kint vagyok; inkább ezt teszem, mint hogy kényelmes szobai futógépet használjak. A késő estének minden egyes alkalommal, minden évszakban, mindenféle időjárásban megvan a maga szépsége. Egy háztömbnyire a Pinnacle Road-on fekvő hegyi háztól a Coleman Avenue folytatódik hosszan újabb két kilométeren át, hegynek felfelé kígyózó útján. Nem kis kihívás végigfutni. A szórványos házak egyre távolabb helyezkednek el egymástól. Kb. féltucat gépkocsi ha elhalad; felkapcsolom zseblámpámat, és mindig lehúzódom az útról. Amikor a hegy tetején elérem szokásos visszafordulási pontomat, s délre nézek, a völgy felé, melyben Elmira fekszik, gyakran látok olyan világot, mely csendes és rendszerint holdfényes szépség édes gubójába burkolózik. A látási viszonyok valójában sokkal jobbak télen, ugyanis a csupasz fák nem korlátozzák annyira az ember látását, de nem fogják vissza a komisz szeleket sem!
– Jesszusom – mondtam Laurelnek, miközben a második réteg ruhát vettem fel –, zúg már egy ideje az a tűzjelző sziréna...
Egyetértett. Végül felfigyeltem rá, hogy a sziréna komor zengése a szokásosnál sokkal hosszabb ideje búg fel a hegyoldalon. Elmondtam, hogy véleményem szerint a város egyik félreeső környékén lángol a tűz.
A sziréna elhallgatott, mire melegen felöltöztem, elindultam a hegyi házból, és lesétáltam a háztömb mellett a Pinnacle Road-on a Coleman Avenue-nál lévő kereszteződésig. Nem volt hó. Úgy terveztem, hogy jobbra fordulok a Coleman-en, s elkezdek kocogni a nyílt vidék felé. De felfedeztem, hogy – legalább részben – honnét származhattak a völgyből érkező szirénák: egy tűzoltóautó parkolt a Coleman-en a kereszteződéstől északra, s villogott bőséges vörös fényeinek csapata. Pár méterre az úton felfelé, közvetlenül azelőtt, hogy kikanyarodott volna a látómezőmből, egy második tűzoltókocsit láttam parkolni, valamint – úgy véltem – egy rendőrautót. Ezeken a járműveken is fel voltak kapcsolva a jelzőfények. A háromféle fény ragyogó színezetű, kaleidoszkópszerű mintában villódzott a szememben. Nem láttam jelét annak, hogy közeli házban égne tűz. Az emberek fel s le futkároztak az úton. Aztán ráeszméltem, hogy Laurel és én nem hallottuk, hogy tűzoltóautó-szirénák búgnának fel a Coleman-en a völgyből. Mi is zajlik hát itt? Végignéztem, ahogy néhány délnek tartó gépkocsit terelgetnek a tűzoltókocsik és a rendőrautó mellett, de úgy döntöttem, nem veszélyeztetem a betervezett békés futást azzal, hogy a járművek mellett haladok el – és ez, engedtem meg magamnak a felismerést, ahogy az ellenkező irányban lefelé tartottam, kifogás volt: mindezek a szép és lenyűgöző, villódzó fények, rögtön arra a ragyogó fényre emlékeztettek engem, melyben hat nappal korábban először láttam a fácánt, mielőtt megöltem...
Rengeteg nagyon rövid, egy háztömbnyi mellékutca leágazik a Coleman-ről a Pinnacle Road alatt, mint ahogy maga a Pinnacle, a hegy legmagasabban fekvő útja is; talán egy hegyoldali létra fokaihoz lehetne hasonlítani őket. E kis utcákon régebbi, de magasabb árfekvésű otthonok helyezkednek el íves fák, szép pázsitok közepette, s nincsen járda. A szépen gondozott környék szinte bárhol lehetne. Utcái szerencsére sokkal magasabb színvonalúak, mint szokásos utam a Coleman-en. Ezeken kezdtem el komolyan futni Jane halála után, 12 évvel ezelőtt. Messzi végükön a Greenaway Road-hoz csatlakoznak, ami néhány háztömbön át hegynek lefelé tart, párhuzamosan a Coleman-nel. Minden csendes volt ezen a kései órán, s hirtelen nosztalgia fogott el, ahogy újra itt jártam, s elhaladtam a sarki utcai lámpák, a néhol világos ablakok mellett. A Crestwood Road-ról lefordultam a Greenaway-re, megközelítettem a Parker Road-ot – s mozgásra lettem figyelmes a kereszteződésnél fekvő ház udvarában.
Először azt gondoltam, hogy két nagyobb kutya a két alak, s csendesen hancúroznak az árnyékokban, de ahogy az utcai lámpa alá értek, láttam, hogy fiatal őzek. Megálltunk és bámultunk; körülbelül harminc centiméterre voltunk egymástól. Sosem láttam még ilyen közelről „vad" őzet. Olyan szépek voltak nyurga ártatlanságukban! De kicsit sokkolt is a látvány: miért vannak ezek a félig felnőtt állatok egyedül, láthatóan idősebbek nélkül? Nem tudtam, ők milyennek látnak engem, de ami az én nézőpontomat illeti, a fácán kirívó, merész színpompájával ellentétben jól illett védelmező színezetük a barna és a hideg téli estébe. Ha őzet látok, mindig meghökkent, mennyire sebezhetőnek látszanak, s eltűnődöm, hogyan mtudnak fennmaradni. Végül elkezdtem lassan lesétálni a Greenaway-en (hátrafelé tettem meg az első pár lépést), az állatok pedig maradványok közt kezdtek el kutakodni, melyeket az utcai lámpa fényében zuzmóknak és kis növényeknek láttam; a ház előtti földdarabon nőttek.
Végül több háztömbnyit kocogtam lefelé a Greenaway-en, majd lassabb ütemben kezdtem visszatérni hegynek felfelé. Az őzek a kereszteződésnél? Most már öten voltak! Négy ifjú és egy teljesen kifejlett őz. Átkeltek az utcán, és mozdulatlanul álltak, szemmel tartva engem, aki néhány centiméterre voltam tőlük a kis fák alatt. Ismét megálltam. Örültem, hogy a fiatalok végül is nincsenek teljesen egyedül, bár visszatért korábbi konfrontáció-érzetem, miközben lassan elhaladtam e nagyobb csoport előtt. Ha kínosan érzem magam, ez csak kivetítés lehet részemről, gondoltam; de ha az út mindegyik oldalán lettek volna állatok, mégsem akartam volna elhaladni közöttük...
Már nem volt messze az éjfél, amikor felvánszorogtam az utolsó háztömb mellett a Coleman Avenue-n a Pinnacle Road-ig. Még mindig ott voltak a tűzoltókocsik és a rendőrautó, s tovább villogtak mezmerizáló fényeik is. Most azonban jelen volt egy furgon is az egyik helyi televízióállomástól. A Pinnacle-n parkolt, amikor jobbra fordultam, és elhaladtam mellette a hegyi ház felé. Bármi is történt, a jelek szerint véget ért, ugyanis egy fiatalabb férfi, aki semmit sem cipelt (kamerát például), visszatért a furgonhoz, és elhajtott. Viccelődés hangjait hallottam a legközelebbi tűzoltóautó mögül; beszélgetést egy focimeccsről; olyan hangokat, mintha valamiféle felszerelést mozgattak, talán összecsomagoltak volna. Bizonyára nem volt tűz.
– Hát – szólt Laurel, miközben kibújtam csuklyás kabátomból –, lesznek róla hírek a holnapi újságban... Egyre jobban ellazultam a szoba melegében. Csak valamilyen könnyen elkészíthető ételt kívántam még lefekvés előtt, és hogy közben keresztrejtvényt fejthessek, feledve minden mást. De akkor – a jelek szerint önmagam ellenében – miért kezdtem mégis a szépségről gondolkodni, amivel olyan erősen találkoztam a fácánban, olyan drámaian a tűzoltókocsi és a rendőrautó fényeiben, olyan nosztalgikusan a hideg éjszakában, s annyira csodálkozva (a konfrontáció ízével) az őzekben?
A másnap reggeli Star-Gazette-ben semmi nem volt arról, hogy mi történt a Coleman Avenue-n. Sokszor átnéztük az újságot, hogy megbizonyosodjunk felőle.
A következő napon, 12-én, szintén nem jelent meg róla hír.
Aznap, vasárnap kezdtem azonban megírni ezt a levelet, miután több napon át gondolkodtam rajta, miközben megválaszoltam a postát, és gipsztáblákat készítettem elő különféle álomepizódokat ábrázoló olajfestményekhez. Néhány durva vázlat, melyeket majd alapul veszek, nem csupán hónapokkal, hanem évekkel ezelőtt készült. Azt tervezem, hogy sokkal nagyobb skálán festem meg álmaimat, mint ahogy eddig szokásomban állt. Az is szerepel a terveim között, hogy olyan hosszan koncentrálok az álmok festésére, amennyire csak képes vagyok, ugyanis megtanultam, hogy végtelen, egyedien kreatív, gyakran szép és konvencionalitástól mentes ihletforrások számomra. Nem is kérhetnék ennél többet.
Éjfél után, 13-án, Linden öcsémről álmodtam (ahogy őt nevezni fogom), aki 1995 októberében halt meg:
Egy kisvárosba vezető autóút után vele szemben ültem egy asztalnál egy szegényes berendezésű motelszobában, míg ő sebtiben elkezdett lemásolni egy színes rajzot, amit készítettem. Nagyon feldühített, hogy ilyen szándékosan elcsúfítja a munkámat, és felkeltem, hogy elmegyek. Amikor visszanéztem rá, egy matracon feküdt, s testét régi, színehagyott, fehér takaró fedte; csak a feje tetejét láttam. Linden szinte kopasz volt a halálakor, de az álomban azt láttam, hogy szép, göndör, szőke haj takarja kobakját, amilyen gyerekkora elején volt neki. Még több elem is volt az álomban, beleértve az – úgy hiszem – reinkarnációs felhangokat, de az a rész, amit meg akarok festeni – a művészi és érzelmi kihívások, melyeket választottam – a szépség erős kontrasztjait tartalmazza, melyeket dühömön át láttam: az öreg takaróba bugyolált Lindent, akinek csak szőke haja látszik.
Néhány órával később, amikor Laurel és én a Star-Gazette-et olvastuk reggelizés közben, végre megtudtuk, mi történt három éjszakával korábban a Coleman Avenue-n: egy északra tartó vezető elvesztette uralmát a kocsija fölött, ami két fának nekiütközött az út másik oldalán, körbepörgött, s egy meredek töltésoldalról majdnem belement egy szurdokba. A vezető arcát összevarrták egy kórházban, miután letartóztatták. A Chemung Megyei Rendőrfőnökrészlegnek a Nyugat-Elmirai Tűzrészleg sietett segítségére. Nyilvánvalóan lemaradtam az autómentő tevékenységekről, míg a Pinnacle Road alatti mellékutcákon futottam, és szembetalálkoztam az őzekkel, de még mindig elevenen láttam a villódzó fényeket, miközben az újság beszámolóját olvastam.
A következő napokban még a szokásos futással is felhagytam, hogy az így nyert időben is ezen a levélen dolgozhassak. Közben teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy folytonos merengéseim újabb kihíváshoz vezetnek: ahhoz, hogy visszavonjam, vagy inkább tudatára ébredjek szükségemnek arra, hogy valamilyen rajzot készítsek a fácán megöléséről. Végül, 17-én, amikor éjfél után az ágyban feküdtem, beismertem, hogy nem halogathatom tovább az ügyet. Hideg volt a reggel – körülbelül + 10 fok. Megvártam, hogy a kombi felmelegedjen a kocsifeljárón, majd beültem csíptetős írólapommal, rajzlapommal és tollammal, hogy lássam, tudok-e olyan előkészítő vázlatot készíteni, mely alapján aztán valami olyat teremthetek, amiről végül úgy ítélem, másoknak is megmutathatom.
Amitől féltem, hogy megtörténik, persze meg is történt: a grafikus tervezet igencsak megragadott kreatív markával, s megtörte írásra való koncentrációmat. Ami ebből az első, nyers rajzból keletkezett, mint a következő néhány napban szomorúan, de humorral fogadva ráébredtem, inkább sémája volt az eseménynek; inkább egy diagram, mint bármi más. Hátulról akartam mutatni magam, ahogy arra reagálok, hogy látom az útra lépni a fácánt, de a testem eltakarta a kormánykereket; nem is számít annyira, döntöttem el – de ha igazán pontos akarnék lenni az általam választott perspektívából, akkor az első ülés a fejtámaszával takarná a fejem és a testem, s talán a fácánt is. Úgyhogy figyelmen kívül hagytam ezeket az apró részleteket. Bízom abban, hogy a végső rajz legalább nyomokat tartalmaz arról a visszavonhatatlan pillanatról, mely után a fácán eltűnt a kocsi motorházteteje alatt. S miközben olyan eltökélten dolgoztam a rajzon, alig vártam, hogy elkezdjek majd küzdeni azért, hogy visszanyerjem a ritmust, melyre igazán szükségem van az íráshoz.
Miután 20-án, hétfőn befejeztem a rajzot, s visszatértem ehhez a kihíváshoz, egy álomösszegzés, melyet a szépséggel kapcsolatos aktámban tároltam, sokat segített abban, hogy visszavezessen ahhoz a komolysághoz és fókuszhoz, amire szükségem volt, ugyanis úgy éreztem, vigaszt nyújt nekem kiterjedt családom. Még mindig nem készítettem rajzot erről a majdnem pontosan két évvel ezelőtti álomról, de a pszichém a mai napig is tudja lepni önmagát! Addig is, íme, egy rövidített összegzés az álomról:
„1995. január 7., vasárnap, kora reggel.
Felébredtem e hosszú és pompás álom után, s azt mondtam magamnak, hogy emlékezni fogok rá. Azt álmodtam, hogy a Butts család más tagjaival társalgok egy szép, füves, fás területen, ami tavacskához vagy folyóhoz hasonló víz közelében helyezkedett el. Fenséges volt a nappal – meleg, napos; kék volt az ég; rajta kis, fehér felhők. Csakugyan ragyogó és ideális volt a környezet, szinte tökéletes, s erre a csodálatos légkörre emlékszem. Jelen voltak elhunyt szüleim és más életidőkből származó, más családtagok. Ez az igazi lényege az álomnak, hogy reinkarnációhoz/szimultán időhöz van köze, amit az idilli környezet szimbolizál, valamint szeretetteljes interakcióim másokkal, akik „múltamból, jelenemből és jövőmből" származtak. Bármi is történt az álomban, teljes szívvel és a legnagyobb élvezettel fogadtam el. Ahogy kezdtem felébredni, sajnáltam, hogy véget ért a tapasztalat, jóllehet tobzódtam abban, hogy ezt álmodtam...”
Körülbelül 10 nappal később fejezem be ezt a levelet. Kevés tervet készítettem hozzá, mégis meg vagyok lepve azon, ahogy a pszichém összerakta. Gyakran csak hagyom, hogy megtörténjenek a levelek, ami sok szabadságot ad a „megkomponálásukban" (ha ez a helyes szó). Nem mintha nem problémáznék sokat minden egyes szó fölött, merthogy azt teszem. S ki is szorultak dolgok: sokkal többet akartam írni például az állatok csodálatos és különféle érzékeiről. Nyilvánvalóan nem úgy látom a munkámat, ahogy mások. Talán felébresztettem néhány emléket, megértést, meglátást. Talán egy-két plusz dimenziót is érintettem – de még ha így is történt, ez nem akadályoz meg abban, hogy ne akarjak még többet! S úgy gondolom, ez a klasszikus jele az emberi kreativitásnak: a kreatív elégedetlenség, mely vezet minket, hízeleg nekünk, csakugyan azt kívánja meg, hogy bármely lehetséges módon vagy módokon előreugorjunk.
Nagyszerű, hogy Seth elmagyarázza, hogy szelfjeink más részei – talán túl sok is van belőlük ahhoz, hogy valaha is fel lehessen sorolni őket – léteznek máshol. Próbálom elmém tudatos hátterében tartani ezt az érzést, míg a pszichés, pszichológiai és fizikai „teret” meghagyom itt, hogy azt tegyem, ami itt lehetséges.
Ford.: Nic, 2004.
A cikk forrása: Butts, Robert F., A Letter From Rob, 1997., http://www.brassringbooks.com/rchange/rc2q-97k.htm
A fordító jegyzete:
[1] Robert F. Butts az „A-frame” kifejezést használja itt; ez olyan szerkezetet – például házat – jelent, melynek oldalai a tetőn „A” betű alakjában találkoznak. A kifejezést „A-szerkezetű”-nek fordítottam. Nem tudom, létezik-e más, meghonosodott fordítása az építészetben. Ha valakinek van tudomása ilyesmiről, kérem, jelezze. (Nic)
Utolsó frissítés: 2006. 10. 30.